Oldal 211 [211]
OCR
ÖSSZEGZÉS A szürrealizmus utáni francia költészetet és a kortárs színházat a 20. század közepétől (Európa nyugati felén és Amerikában hamarabb, hazánkban az 1970-es években) alapjaiban foglalkoztató reprezentáció, képiség, művészi jelenlét és a dichotómiákat meghaladó spirituális útkeresések mind összefüggésbe hozhatók a képi fordulattal, s a mögöttük meghúzódó kérdések kifejezhetőek néhány fogalmi metaforával: a lélek az anyag metamorfózisa, a színpadi testi-lelki jelenléthez a via negativa vezet, a kép csalóka, de az ember ősi szenvedélye, hogy ragaszkodik hozzá, s akár tobzódunk a költői képben (Maulpoix), akár gyanakvással tekintünk rá (Bonnefoy), még mindig a szürrealizmus által képviselt paradigmában vagyunk. Bonnefoy a kép természetét nemcsak a költészetben, de a festészetben is sokrétűen tanulmányozta, kiváló művészettörténeti értékkel bíró, poétikai kiindulópontból is nagyon tanulságos tanulmányai ékes bizonyítékai ennek. Novarina első komolyabb tanulmányát Artaud-ról írta, aki egy adott ponton szakított a szürrealistákkal. Novarina , szószínháza" a teológiai gondolkodástól távol álló szerzőtől, Artaud-tól indulva eljut egy (magan)teoldgiai poétikaig, s eközben erősen építkezik a képzőművészet eredményeire is (fordított perspektíva, kubista emberábrázolás stb.). Drámáinak, színházi előadásainak és esszéinek alapvető fogalmi metaforája az, hogy Krisztus a beszéd, a színpad pedig a rituális (utolsó) vacsora, a test feláldozásának helye. Ezt a metaforát a színész testére vonatkoztatva bontja ki a szerző különféle nyelvi és vizuális metaforákban (utóbbiakat a színpadon). Lélekzésével a színész testén át feltámad a szöveg: ez a szöveg és a színész közös passiója. A szinész mint imitatio (imago) Christi + 209 +
