Jelen fejezet az előző rész kulcsfogalmának, a jelenlétnek a kérdését
a színész mint par excellence ember szemszögéből vizsgálja egy teoló¬
giai fogalom segítségével, melyet a színészvezetésben ezek az alkotók
anélkül használnak, hogy a kereszténységre utalnának, mert a folyama¬
tot a különféle világvallásokban és spirituális gyakorlatokban is meg¬
találják. A nehézséget az adja, miként a szemantikai mezőbe tartozó,
de gyakrabban használt fogalmak esetében is — mint szakrális, szent,
rituális, liturgikus —, hogy a kinyilatkoztatás világát az emberi alkotás¬
sal létrehozott művészi produktummal hozza összefüggésbe. Jóllehet
egyesek szerint a művészet eredendően vallásos gyökerű, s a Teremtő
mintájára teremtett ember művészi képességei által (is) lesz teremtő,
a közelítés mégis több csapdát is magában rejt. Módszertanilag kifogá¬
solható volna pusztán analógiás kapcsolatokat felvillantani (hiszen
a színház nem templom). Azonban fokozott érdeklődés tapasztalható
ma Magyarországon a kérdéskör iránt (Európában egyébként már az
1930-as évektől kezdődően, Artaud vagy Claudel hatásának köszönhe¬
tően, akik a bali-szigeteki, illetve Claudel a japán szakrális színház
iránti vonzódása okán fordult drámaíróként is a megvalósítás szándé¬
kával a témához). Ezt jelzik a téma körül felélénkülő diskurzusok: a Szce¬
nárium vagy a Magyar Művészet körül kialakult szellemi műhely által
szervezett események, publikációk, liturgia és színház kapcsolatát elem¬
z6 workshopok, de az orszag teljes területére kiterjedő Ars Sacra Fesz¬
tival, vagy Jelenczki Istvan Ön-ter-kep cimü, a rendszerällitäs mödszer¬
tanára épülő nemzetállítást rögzítő dokumentumfilmje'”® is. Ennek