Seite 217 [217]
PUSZTINYA
teszik itt, a Madonna Házában. De amikor annyi évvel ez¬
előtt két férfi és három nő eljött, hogy csatlakozzon hozzám
apostoli szolgálatomban, azt gondoltam, hogy a hivatásomról
szóló elképzelésem téves volt. Most ébredtem rá, hogy Iszen
a pusztinyalakó hivatását bízta rám attól a pillanattól fogva,
hogy kihozott Oroszországból, és idegen országba vitt.
Igen, ez az. Ezért éhezett a szívem oly nagyon a pusztinya,
a pusztaság, a magány, az imádság hivatására, hogy sa tör¬
lőkendő és a viz embere« lehessek. Senki sem értette, mire
vágyom oly hevesen, egyedül Isten. Hát nem vicces, hogy
egész végig megvolt ez a hivatásom, miközben kutattam
utána? Csak Isten tudja ilyen különös módon megtréfálni
az embereket. Viszont ez csodálatos vicc. Igen, most már
látom. Isten meghívott, hogy a kertben, az Olajfák hegyén
osztozzam vele. Meghívott, hogy ott legyek a főpap házában.
Hogy mellette álljak a kihallgatás során Poncius Pilátusnál.
A harlemi és a torontói Barátság Házának a képei tűntek
föl a szemem előtt, de különösen a harlemi ház. Ott gyakorta
feküdtem a földön éjszakánként, és álomba sírtam magam.
MI: haszna volt annak, hogy egy törött rugós ágyon fekszik
az ember, amely fájdalmasan nyom, miközben a világ összes
szomorúsága és szenvedése csak úgy ömlik befelé a lelkébe?
Jobb feküdni a földön és sírni, sírni, amíg elfogynak a köny¬
nyek. Csak most ébredek rá, hogy miért sírtam Harlemben
azon a nem mindennapi földön. Sírtam, mert jóval korábban
és jóval odébb arra tanítottak, hogy a könnyek lemossák a vi¬
lág bűneit. Csak akkor nem tűnt föl nekem, hogy ezt tettem.
Nem tűnt föl, hogy Isten a könnyek adományával! ajándéko¬
zott meg. Semmi kétség, magamért is sírtam és azokért, akik
meghurcolnak. Ez az oroszok útja. Csak nem vettem észre.
216