Page 199 [199]
PUSZTINYA
jén. Viszont egy másik mondat is beugrott: , Nem csak ke¬
nyérrel él az ember."
Az emberi magány ereszkedett le rám a pusztinyámban.
Nem tudom elmondani, hogy egy pillanatig vagy egy óráig
tartott-e, de megértettem, mi szülte ezt a magányt, és mi
idézte elő, hogy olyan volt, mintha az ember szíve éhezne,
mintha a teste gyötrődne: az az érzés, hogy az ember jelenték¬
felen. A többiek között járva azt veszi észre, hogy senki sem
figyel rá. Ó, elcseverésznek ők, mondanak is pár szót, olya¬
nokat mint: , Hogy vagy? , Jól." ,Én jól vagyok, és te is jól
vagy. Akkor tök jó." Majd mennek a maguk dolgára. Néha
az időjárásról beszélgetnek. Esetenként a problémáikról. De
úgy tűnik, hogy nincs bármiféle mélyebb érdeklődés egymás
iránt. Az emberek úgy járnak-kelnek, mintha láthatatlanok
volnának egymás számára.
John Donne azt mondta, hogy senki sem sziget. Nagyvá¬
rosainkban azonban, sőt vidéken is, millió és millió kis sziget
jár-kel és sodródik föl-alá, csak pillanatokra érve egymás¬
hoz, hogy ismét szétváljanak, hogy önmagukban folytassák
a járkálást és sodródást.
Próbáltam mindezt megérteni. Hirtelen fölfedeztem,
hogy mik azok, amik fontosabbak, mint a kenyér, amiket
másoknak adhatunk: istenhitet, egymásba vetett bizalmat,
szeretetet, reményt. Ez az a valódi alamizsna, amit manapság
az emberek meg kell adjanak egymásnak.
Tudtam, hogy járhatnék szigetről szigetre ezt a hitet,
szeretetet, reményt és bizalmat adva másoknak. Nem lenne
könnyű - ez kezdettől fogva világos volt. Mert embertársa¬
im nincsenek hozzászokva ilyen ajándékokhoz. Nem veszik
észre, mennyire sokat érnek, sem azt, hogy cserébe tovább
198