Seite 135 [135]
PUSZTINYA
Sartre sokat beszél a semmi felé haladásról. Viszont
Sartre-nak valóban sincs semmije. Az ő semmije mögött
nincs semmi. Ez puszta reményvesztettség. Maga a vég.
A kereszténység a ,semmi" felé halad, és Istenre lel. Eljön
egy pillanat ebben a semmi felé haladásban, ami látszólag
a nemlétezés pillanatának tűnik. Őrültségnek, jó értelemben
vett őrültségnek, ha lehet ilyet mondani. De igaz. Ez egy
olyan pillanat, amikor megszűntök létezni, ami a személyes
létezést illeti. Minden eltűnik. Nem is vagytok tudatában
annak, hogy vagytok". Csak a sötétségnek. Az, hogy mély¬
séget vagy magasságot tapasztaltok-e, jelentéktelen: ennek
sem vagytok tudatában. Van azonban a nemlétezésnek egy
pillanata, amiből kikerültök, és amikor kikerültök, elkezdő¬
dik az imádság.
A nemlétezésnek ez a pillanata rövid, rendkívül rövid.
Lesújt, és tovaillan. De utána elkezdődik az imádság. Már¬
most ez nagyon különös imádság. Olyan imádság, ami nem
is imádság, mert bensővé tett passzivitásban zajlik. Nincs kap¬
csolatban azzal, amit tesztek — sétálással, alvással, bármivel.
Bennetek most már hihetetlen változás ment végbe. Az
imádság elkezd értelmet nyerni, mert nem ti imádkoztok.
Isten imádkozik bennetek. Itt lép színre a valódi megsza¬
badulás. Eddig a szabadság fejtette ki hatását. Átengedtétek
magatokat Istennek saját szabad akaratotokból. Most ő veszi
át az irányítást, és a valódi megszabadulás itt kezdődik.
Mindezek a küzdelmek, úgy ahogy vannak, ismételten
visszavisznek a Szentháromsághoz, akihez a grabancunknál
fogva kell odavonszolnunk magunkat. Tudjuk, hogy erésen
vonakodunk attól, hogy a Szenthäromsäghoz járuljunk.
Miért? Mert tudjuk, hogy önátadásunk nem teljes. Vannak
pillanatok az életünkben, különösen a pusztinyában, amikor
134