Sokan közülük a magányt a közösség, különösen a szegények
szolgálatával kapcsolták össze. Földműveléssel, vetéssel és ara¬
tással foglalkoztak, hogy etessék az övéiket és a szegényeket.
Tárva-nyitva álltak házaik a zarándokok előtt. A hétköznapi
emberektől való elkülönültségük ellenére tudták, hogy gya¬
korolniuk kell a tevékeny szeretetet és a vendégszeretetet — és
a kemény munkát, hogy az előbbi kettőt teljesítsék. Mindezt
azért, mert Isten azt mondta: eAzért jöttem, hogy szolgáljak.s
Legfőbb munkájuk azonban az imádkozás volt, és a lelki élet
mestereivé váltak.
Mi a Madonna Házában nem arra teszünk fogadalmat,
hogy remeték legyünk, elkülönülve az átlagemberektől. A mi
pusztinyalakóink három napot a pusztinyában töltenek és
négyet kint, mindenesetre néhány napot kint. Miért?" Mert
sajátos hivatásunk van, mely nem a remeteélet, vagy a tanítói,
ápolói vagy akármilyen hivatás, hanem az a különös hivatás,
hogy keresztények legyünk.
Gyakran mesélem nektek, hogy az oroszok úgy mondják:
mivel megkereszteltek, szemlélődő vagy, és minden keresz¬
tény előtt nyitva áll a szívben rejlő pusztinya, illetve a piactér
Pusztinyája a családban vagy gazdálkodásban vagy bárhol
máshol. Igen, mindannyiunk előtt nyitva áll, egyszerűen csak
azért, mert megkereszteltek, és mert keresztények vagyunk.
Keresztségünk pillanatától fogva azon munkálkodunk, hogy
haladjunk előre az Istennel való egység felé, ami minden ke¬
resztény végcélja. Nem a papok és szerzetesek kizárólagos
végcélja, hanem minden keresztény emberé.
Az orosz vagy a keleti hagyományban létezik azonban
egy »köztes« hely a mindennapi keresztény és a monasztikus
szerzetes élete között, és ez az, amit pusztinyalakó életmód¬