OCR
PUSZTINYA Combermere-be került. Majd 1961-ben ismét elkezdtem gondolkodni a pusztinyáról. Az orosz lelkiségi hagyomány számos gondolata újra és újra felderengett bennem. Olyan volt, mintha sok, korábban a népemtől hallott szót a szívemben őrizgettem volna. Óvatosan félretettem őket, nyilvánvalóan az emlékek vásznába bebugyolálva, és talán féltem attól, hogy kicsomagoljam őket. Féltem, mert egy olyan kultúrában, olyan földön, olyan civilizáció részeseként éltem, mely látszólag annyira távol esett eme lelkiségi hagyományoktól. Néha azonban Isten felnyitja az emlékeket összefogó vásznat, és előhozza őket, hogy rájuk nézzünk, elmélkedjünk rajtuk, és inádkozzunk velük. Mondják, hogy , Isten képes görbe vonalakkal is egyenesen írni", és néha úgy hiszem, ez igaz is. Ami engem illet, a szívemből felfakadó vonalak egyenesek voltak, de megvalósításuk girbegurbának tűnt, és őszintén szólva, tényleg azt hittem, hogy ezek a hagyományok nyugatra nem ültethetők át. De ki voltam én, hogy arra, amit Isten felfakasztott a lelkemben, azt mondjam, hogy az nem átültethető? Úgyhogy tovább imádkoztam ezzel kapcsolatban. Egy napon az egyik dombtetőn fekvő farmunkon sétálgattam, mígnem megláttam egy parasztházat. Régi volt, szépen zsindelyezett, jó állapotban lévő. Körülnéztem, és igazán ráeszméltem, milyen csodás táj tárult elém, mivel a farm szántóföldjeit körülvevő erdő a távolba veszve lanyhán ereszkedett le a domb lejtőjén. Odébbsétáltam a háztól, és újra ránéztem, majd hirtelen megálltam teljes csöndben, mert rádöbbentem, hogy nekem Isten valójában nem egyenesen írt görbe vonalakkal. Egyenesen írt egyenes vonalakkal, és annak az egyenes vonalnak a vége az a ház volt, amelyet néztem! 44