Oldal 34 [34]
A KELETI PUSZTINYALAKÓ
mindazokat, akiket hatrahagyott. Folyamatosan odaemeli
őket Isten színe elé. Igen, a pusztinyalaké meg kell tanulja,
hogyan törődjön, és ne törődjön dolgokkal.
Mi más Isten csöndje, mint az Úr beszéde? Az Atya
beszél a Fiún keresztül, aki az Ige, a Szentlélek pedig vissz¬
hangozza mindkettőjüket. Három az Egyben, és Egy a
Háromban. Ezek a férfiak és nők a velük való találkozásért
hagynak hátra mindent és mindenkit.
Attól a pillanattól fogva, hogy pusztinyájuk megépült,
attól kezdve, hogy maguk mögött becsukták az ajtaját, nem¬
csak ők, de velük együtt az egész emberiség belépett abba
a házikóba.
A pusztinyalakónak az volt a dolga, hogy az egész embe¬
riségért imádkozzék, hogy könnyeket hullasson, hogy eltűr¬
jön minden kísértést, ami őt, a pusztaságban lakót éri. Értük
kellett sanyargatnia a testét, érzük fogadta el az értelmünket
meghaladó magányt, ami ugyanakkor, ha egyszer elfogadták,
egyáltalán nem valódi magány.
Amikor először csukta be az ajtót, belépett az isteni
szeretet novíciátusának legbenső lényegébe, mivel Isten¬
nek ebben a csodálatos, kivételes, ámulatba ejtő, szépséges,
reszkető csöndjében tanulhatja meg felismerni, kicsoda
Isten. Isten olyan teljességben nyilatkoztathatja ki magát
a pusztinyalakónak, ami ritka.
Minél inkább próbálom elmagyarázni a pusztinyát és
annak orosz felfogását, annál inkább azon kapom magam,
hogy keresem a szavakat. Elképesztően nehéz feladatnak
találom, mert amiről beszélek, az annyira idegen a mai nyu¬
gati elme számára, különösen az észak-amerikai kontinen¬
sen élőknek. Ugyanakkor tudom, hogy a pusztinya válasz,
legalábbis egyfajta válasz erre a nyugati kultúrára, ami oly¬
33