INNOVÁCIÓK A FELSŐOKTATÁS-MENEDZSMENTBEN? 175 láthatóvá vált, hogy különösen a kétezres évektől a magyar jogalkotásban fel-felbukkantak olyan kísérletek, amelyek eredője és egyes elemei megfeleltethetőek a nemzetközi trendekben azonosítható jellemzőknek. Ugyanakkor az is észrevehető, hogy a magyar megoldások a legtöbbször nem valamely modell adaptációját jelentették, hanem a különböző modellek egyes elemeinek önkényes összeillesztését. Ebből adódóan a modellváltásra is igaz, hogy egyes elemeiben összhangban van a nemzetközi tendenciákkal, de az egészet tekintve ismét egy hungarikum jött létre. Emeljük ki a fontosabb hasonlóságokat és különbségeket! Úgy véljük, hogy az egyik jelentős különbség a nyugat-európai reformfolyamatokhoz képest a modellváltással — és korábban a kancellári rendszer kiépítésével — kapcsolatos társadalmi nyilvánosság és vita hiánya, a szakpolitikai és személyi döntések hátterének és folyamatának láthatatlansága. Noha a külső érintettek megjelenése az intézményi kormányzásban nemzetközileg létező és a magyar szabályozásbanis régóta fennálló törekvés, ezazonban eddig gyengébb jogosítványú, és az intézmények napi működésére csekélyebb hatást gyakorló testületeket eredményezett. A modellváltással valósult meg először egy olyan kormányzási rendszer, amely révén a külső érintettek többségéből álló testületek kerültek döntéshozó pozícióba, amelyeknek lehetőségük nyílt (nyílik) beavatkozni az intézmények mélystruktúráiba és alapfolyamataiba is. Éppen ezért a kuratóriumok tagjainak hozzáértése, felelős hozzáállása, az intézmény és a feladat iránti elköteleződése, helyes szerepfelfogása, hatékony együttműködése az egyetemi szereplőkkel jóval nagyobb jelentőséggel bír, mint a korábbi irányítási reformok esetében. A kormányzati döntések hátterének ismerete nélkül csak bízhatunk abban, hogy azok a fenti megfontolásokat figyelembe véve születtek. Nemzetközileg gyakori a kétkamarás testületi kormányzás bevezetése, amelyre ugyancsak volt törekvés korábban a magyar felsőoktatásban is (irányító testület bevezetési kisérlete 2004—2005-ben, konzisztórium). A stratégiai és akadémiai döntések formálisabb szétválasztása ténylegesen azonban a modellvältässal történt meg, hiszen a költségvetésért, a stratégiáért egyértelműen a kuratórium vált felelőssé, még akkor is, ha e kérdésekbe bevonhatja a szenátust is. Úgy véljük, jelentősen eltér a tanulmányban bemutatott nemzetközi gyakorlattól a kuratóriumok hatáskörének szélessége. (Ehhez a jövőben további elemzéseket kell végezni konkrét országok gyakorlatának mélyebb vizsgálatával.) Mindezt a kuratóriumok működésének átláthatatlansága és a tagok felelősségének bizonytalansága tetézi. Az is egyedülálló, hogy a kuratóriumok hatásköre akár intézményenkérnt is eltérő és folyamatosan változó lehet, hiszen azt saját maguk határozhatják meg. A legsúlyosabb kockázat azonban abból fakad, hogy a kialakult működési és szabályozási rendszerben megszűnnek az oktatók akadémiai szabadságának garanciális elemei. A tudományos közösség beleszólása az