Page 116 [116]
OCR
114 + 5. ALKOHOLISTÁK AZ A.A.-BAN pedig, mivel története mindenkinek hasznára van, szenvedése elveszíti értelmetlenségét, és kollektív tudásként értelmet nyer. Úgy tűnik, a steffeni műfaji feszültségmező vonatkozásában az egyén és a közösség, azaz az élettörténet és a mítosz dialektikája az elsődleges mozzanat, az anekdota és az esettörténet pedig ennek ellenkező irányú közvetítői. Az anekdota révén az egyéni tudás válik közössé, míg az esettörténetben a közös elem jelenik meg az egyén életében. Az A.A.-tagok tehát a mitikus időben teremtődő minták szerint s e mintákat továbbszőve alkotják meg saját történeteiket (vö. Hankiss 1980]. Mint Gyáni (2000: 57.) írja a történeti narráció kapcsán: , Az elbeszélt múlt azáltal keltheti a valószerűség benyomását, hogy életünk eseményeit olyan kulturálisan szentesített jelentésekkel ruházzuk fel [...], melyek csupán a mítoszokban és az irodalomban lelhetők fel.” S mint Thune (1977) észrevette, az élettörténetként narrált múlt nem állandó, változhatatlan adottság: a pozitivista megközelítéssel ellentétben, fenomenológiai perspektívából tekintve a világ és az én, múltjával, jelenével és jövőjével együtt, egész életén keresztül folyamatos újrateremtődésben van. Az A.A.-tagok a meetingeken és másutt újra és újra elmondják történeteiket, melyeket részint az A.A.-irodalommal, részint az A.A.-meetingeken hallott élettörténetekkel állandó interakcióban alakítanak. Az életnarratíva-alkotás e folyamata során a személyes történetek felöltik az A.A.-sztori sémájának megfelelő jegyeket, s ez az önújrateremtés az aktív alkoholizmusból való felépülés lényegi részét képezi, értelmet és struktúrát adva mindazoknak az élettörténet-elemeknek, amelyek korábban értelmetlennek látszottak, vagy eltűntek a szégyellt, letagadott emlékek között. Cain (1991) találó, kettős paradoxonnal írja le az A.A.-tagokban lezajló identitásátalakulást: ivó nem-alkoholistából nem ivó alkoholistává válnak. Érdemes lehet néhány gondolat erejéig elidőzni ezeknél a paradoxonoknál, és megkísérelni értelmezni a bennük összesűrűsödő jelentéseket. A paradoxonok az alkoholizmusról alkotott három különböző nézet - az aktív alkoholista, a nem-alkoholista és a józanodó alkoholista nézőpontjának — ütközéséből adódnak. Az ivó nem-alkoholista nem más, mint az aktív alkoholista, aki iszik, de nem gondolja vagy tagadja, hogy problémája lenne az alkohollal. Esetében az A.A. elképzelései szerint nem annyira választott, esetleges, hanem sokkal inkább , törvényszerű" viselkedésről van szó, a probléma tagadásáról, amely a betegség okozta gondolkodásváltozás egyik lényegi összetevője. Ritka az az alkoholista, aki idejekorán képes felismerni, hogy problémája van az alkohollal. A ‚valödi” nem-alkoholistäk vagy , normi"-k látásmódja lényeges összetevője mind az első, mind a második paradoxonnak. Szerintük az, aki iszik, alkoholista, aki pedig nem iszik, az nem alkoholista. Bármennyire is tagadja az aktív alkoholista a problémát, a , normi" alkoholistának fogja őt tekinteni, és ezt teszi majd ő maga is, miután már elkezdett józanodni. Az átlagos ,normi" ugyanakkor nem gondolja, hogy valaki, aki nem iszik egyetlen kortyot sem, alkoholistának lenne nevezhető, miként azt a józanodó
