Oldal 279 [279]
OCR
Politikafilozofia és politikatudomäny | 277 kizsákmányolás, az osztályharc, a párt vezető szerepe, a kommunizmus épitése. A nyomokban létező empirikus kutatások nem érintették, mert nem érinthették a politikai valóságot, a hatalom természetét. Ha valami egyáltalán tiltva volt hazánkban (is) 1990 előtt, az kifejezetten a politikai tematika volt, pontosabban az, ami a fennálló hatalom természetét érintette: például a politikusok ténykedése, a demokrácia kérdései, a szovjetrendszer, a szövetségi viszonyok vagy maga a fennálló ideológia. Pontosabban ezeket csak méltatni lehetett, és elmarasztalni mindent és mindenkit, aki bírálta ezeket a , szent" eszméket. Ám ha azt nézzük meg, hogy a dialektikus és történelmi materializmus keretei között milyen témák kerültek tárgyalásra, egy különös kettőség áll előttünk. Ugyanis a marxista filozófia hazánkban is többnyire azokat a témákat tárgyalta, amelyek a modernitás kibontakozása során Nyugat-Európában is vizsgálat tárgyát alkották. A dialektikus materializmusban például a következőket: a materialista és az idealista nézet ellentéte, a világ anyagisága, a tér és az idő filozófiai problémái, a megismerés általános kérdései, a valóság fejlődéstörvényei, a dialektikus gondolkodás kulcselemei. A történelmi materializmus központi témái pedig a következők voltak: a társadalmi élet anyagi alapjai, a társadalmi viszonyok kérdése, az alap és a felépítmény a társadalomban, a társadalmi fejlődés törvényei, a termelési viszonyok és a termelési módok, az osztály- és osztály nélküli társadalom, a társadalom rétegződése, a tudat filozófia problémái, a tömeg és az egyénviszonya, a társadalmi törvények kérdése. Ki mondaná, hogy mindezek nem lehetnek filozófiai problémák? Csakhogy ezeket egy túlhangsúlyozott materializmus jegyében tárgyalták, és azt állították, hogy ezeknek a problémáknak a marxista-leninista filozófia az egyetlen helyes megoldása. Mindennek az alaptézise így szólt: bármely nézet annál inkább tudományos, minél inkább a marxista-leninista ideológiát képviseli. Sokan panaszkodtak már arra, hogy hazánkban hiányos az értelmiségiek filozófiai műveltsége. Hát, 1990 előtt kaptuk ezt orrba-szájba, jóllehet nem éppen a legmagasabb színvonalon, s akkor még enyhén fogalmaztam. Az volt ugyanis a helyzet, minden egyetemi és főiskolai diáknak tanulnia kellett a dialmatot, a törtmatot és a tudszoct (plusz még a marxista politikai gazdaságtant is) és vizsgázni belőlük, sőt tanulmányozásukra az uralkodó párt létrehozta a saját oktatási-képzési intézményét; ez volt a Marxista-leninista Esti Egyetem. Nehéz megállapítani, utólag különösképpen, hogy milyen volt ennek a hatása a diplomát szerzett emberekre, megkockáztatnám, hogy nem túl számottevő. Más a helyzet azokkal az oktatókkal, akik hajdan filozófiát és társadalomtudományt kutattak és tanítottak. Az egyesült Németországban a nagytöbbségüket elküldték a pályáról, nálunk azonban nem ez történt. Minimális szelekció után maradhattak a pályán.
