Seite 198 [198]
OCR
PRONTVAI VERA: KÖLTÉSZET ÉS RITUALITÁS A KORTÁRS MAGYAR SZÍNHÁZBAN gyógyíthatatlan beszédhibánk felismeréséhez, és ez nem kétségbeesésben, hanem abban a bizonyos jubilációban részesít bennünket, amely , elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig"? Távolodóban vagyok a történő-megtörténő színháztól, előbb-utóbb el kellene tudnom számolni a színházban eltöltött éveimmel -— voltaképpen nem is az évekkel, hanem a felfüggesztett idő megtapasztalásaival, azzal a felismeréssel, ami engem csak a templomban, a színházban és a szerelemben ért, de maradjunk most csak a színháznál, hogy tudniillik a Lélek jelen ideje megcsillan a befejezett múlt tükrén, és hogy az Idő voltaképpen istenszó: nem múlik (el), ellenünkre semmiképpen sem, hanem bizony beteljesedik, bennünk és velünk. Nehéz befejezni a mondatot, de talán nem is szükséges, hiszen a beszéd nem az azonnaliban fejeződik be, az embernek a puszta ittlétben nem áll jogában lezárt mondatokkal élnie. Azt a kérdést kellene megválaszolnom, hogy miből táplálkozik ez a több éve tartó, jól érzékelhetően növekvő légszomjam, amikor a színházba belépek, és amit a világjárvány okozta kényszerű, de semmi esetre sem szükségtelen elcsendesedés még tovább fokozott. Vajon nem a hit, a (művészeti aktus jótéteményeibe vetett) hitem mindegyre gyorsuló elszivárgása okozza? Hogy ugyanis magával az Idővel nem tudok elszámolni? Bármerre fordulok, a Szellem terei olyannyira át vannak hatva a nyers erő és a reflektálatlan uralmi hierarchiák pusztításaival, hogy a szélesebb értelemben vett közösségi, azaz tulajdonképpen a társadalmi életünket szemlélve nyomát sem találom a színház szelíd beavatkozásainak, annak a nevezetes hatásnak, ami megfontoltabbá, elfogadóbbá és derűsebbé tesz. Holott a színház -— legalábbis amíg még a kultúra nagyvárosi rítusai sorában egyetlen tömegmédiumként foghatta fel magát — ezzel az olykor kifejezetten nyomasztó igénnyel lépett) fel, és az eltökélt társadalmi reflexió kikényszerítésén fáradozott a maga mindig elragadóan ügyetlen, és mindig boldog eszközeivel. Miközben változatlanul elismerem a színház formatív hatását, kifejezetten a színházi szertartás transzformatív erejében kezdtem el kételkedni, mintha bizony a színház belecsúszott volna — velem együtt persze — egy az önmaga ürességét újratermelő körkörös mozgásba, aminek következtében a , repetíció" nem kecsegtet az átváltozás kegyelmével és az életténnyé váló jelentések színrelépésével. Nagy, de legalábbis nevetségesen hangzó szavak, a puszta használatuk is magára vonja a »poros” beszéd anatémajat... A nehézséget talán az okozza, hogy ketté hasadt az, ami a színházban — és tulajdonképpen a vallásiban — mindig együvé tartozott, és amit az előadás — és alighanem a vallási szertartás — idegen szóösszetétellel ,,religio-political” (religió-politikai) karakterének nevezhetnénk. A politikum most éppen vallási s 196 "
