Minden nagy filozófiai szöveg olyan gag, mely
magát a nyelvet mutatja fel, a nyelvben-való¬
létet mint egy hatalmas emlékezethiányt,
vagy mint egy gyógyíthatatlan beszédhibát.
Agambent idézem a mottóban, és arra gondolok, vajon hogyan lehetne átírni a
színházra. Minden nagy színházi előadás olyan gag, kezdődhetne a szentencia,
de itt máris fennakadok a folytatáson, amely magát az emberi lényt mutatná fel,
legyen egyelőre így, ezt viszont ki kell egészítenem valamivel, ezt a test formájú
lelket és Lélek formájú testet, talán valami ilyesmi, nézzük tovább, egyre ingo¬
ványosabb talajon haladva, a Lélekben-való-létet mint egy hatalmas emlékezet¬
hiányt, mehetne tovább a mondat egyik szóról a másikra, mint valami, csak
éppen sejtett lépegető köveken egyensúlyozva, és jön máris a záradék szép
agambeni diszjunkciója, vagy mint egy gyógyíthatatlan, nos eddig jutottam, itt
viszont nehéz, de persze elkerülhetetlen tovább mennem mégis: vajon mire is
vonatkozhatna a színházban a gyógyíthatatlan beszédhiba? A kóros valóságér¬
zékelés-deficitre? Az ember tagjaitól, kezétől-lábától-törzsétől-arcától levált és
megsemmisült legemberibb gesztusokra? És vajon mit jelent a gyógyíthatatlan:
a megváltás hatálya alól magát kivonó? Vajon a Lélek (vagy lélek) szót nem kel¬
lene mindenütt a Szellemmel (vagy szellemmel) helyettesítenem, arra utalva,
nagyonis távolról, hogy a színházi előadás nem egyéb, mint a Szellem (Lélek)
illatozása? Hogy az összelélegzésben , többlet lelket" szívunk magunkba, ugyan¬
úgy, ahogyan a nagy filozófiai szövegek juttatnak el bennünket önnön