Page 158 [158]
NÉZŐK ÉS RÉSZTVEVŐK
A TÖRTENETMESELES SEHEREZÄDE-PARADIGMÄJÄNAK „VEGE”®
Az eddig elemzett elöadäs-dramaturgiäk a bevonödas oly mödjait kinaltäk fel
a nezönek, amelyek kritikussäga egyfelöl a kollaboräciöval (a heterogen vele¬
mények képviseletére epülö közössegi szinhäzcsinälässal), mäsfelöl a diszpozitivum
láthatóvá väläsäval függtek össze.° Hiba lenne azonban figyelmen kívül hagy¬
ni a kortárs magyar rendezői színháznak azt a jelenségét, amely szintén kap¬
csolatba hozható a részvételiséggel. Azoknak a (nem ingardeni és ecói értelem¬
ben vett) nyitott műveknek: dramatikus szövegeknek a színreviteleiről van szó,
amelyek legfőbb sajátossága, hogy nem zárható le/be a kijelentés (acte dénonciation)
folyamata. Következésképp e drámák színházolvasatának minősége attól függ,
teret adnak-e a részvételnek: csökkentik-e a befejezetlenségből fakadó kontin¬
genciát, vagy épp ellenkezőleg, élnek a néző spekulatív aktivitásával. Ebből a
szempontból érdemes modellértékűnek tekinteni a közelmúlt egyik feltűnő és
a kánonképződés szempontjából is izgalmas jelenségét: a 2017/2018-as színhá¬
zi évadban egyszerre három fiatal rendező vállalkozott az európai drámatör¬
ténet legismertebb fragmentumänak, Büchner Woyzeck cimü darabjanak meg¬
szölaltatäsära.° Tanulmányunk zárásaként ezért a következő kérdésre
koncentrálva hasonlítjuk össze ifj. Vidnyánszky Attila, Szabó Mátyás Péter és
Hegymegi Máté munkáját: hogyan viszonyul a három előadás-dramaturgia a
Büchner-darab , aspektusok kaleidoszkópjává bomlott" cselekményének lezá¬
ratlanságához, vagyis artikulálódik-e bennük egy olyan integrációs pont, amely
55 Ezt az állapotot az a prosumeri önértelmezés jellemzi, amelynek alanyát sem alkotóként, sem
befogadóként nem érdekli lezárt történetek újraélése, és nem motiválja a befejezés vágya. Kol¬
lektív magányban létrejövő és eltűnő elbeszéléseik jelentése és jelentősége nem a kész produk¬
tumban, hanem a produkció folyamatában: az Én képdramaturgiai optimalizálásában keresen¬
dő. Vö. Nina Tecklenburg: Performing Stories. Erzählen im Theater und Performance, Bielefeld,
transcript, 2014, 24-36; Johannes Kupp: Theaterpädagogik im „Zeitalter der Partizipation”? in
Christoph Scheurle - Melanie Hinz - Norma Köhler (Hg.): Partizipation: teilhaben/teilnehmen,
München, koaped, 2017, 25-35.
A szinhäzelmelet ezt a befejezetlenseget az 1960-as, 1970-es években lezajló performatív fordu¬
lathoz köti, amikor is a néző játékossá válása, interakciója explicit feltétele annak, hogy létrejöj¬
jön az előadás szituációja. Vö. Czirák: Patizipation, 245, 248.
Ismert az a színháztörténeti narratíva, mely a magyar rendezői színház posztmodern horizont¬
jának kialakulását azzal szemlélteti, hogy míg az Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor nevével
fémjelzett lélektani realizmus a Csehov-játszás kánonját alakította át, addig a zárt színpadi
reprezentáció megnyitásával kísérletező rendezők a Woyzeck-szöveg nyitottsága révén képesek
ars poetica értékű önbejelentéseket tenni. Vö. Kiss Gabriella: Két ezredvégi Woyzeck-mozaik. A
Büchner-dráma magyarországi recepciótörténetének egy színházi fejezete, in Nagy Imre — Me¬
rényi Annamária (szerk.): , Mit jelent suttogásod?" A romantika: eszmék, világkép, poétika, Pécs,
Pro Pannonia, 2003, 360-368; Sändor L. Istvän: Szinhäzteremtö fiatalok színháza. Székely,
Zsämbeki, Schilling Siralya, Ellenfeny, 9. évf., 2004/2, 4-10.
6
a
67
+ 156 +