Page 70 [70]
OCR
68 e Élettörténet és pszichoterápia Az államvédelem fő feladata a rendszer stabilitásának fenntartása volt. Ezt egyrészt úgy érték el, hogy a - jelentős részben 1956 ältal kijelölt - potenciälisan veszélyt jelentő célszemélyeket és környezetüket megfigyelés alatt tartották, nehogy megint valamiféle felforgató tevékenységet végezzenek. Másrészt úgy, hogy hivatásos és nem hivatásos embereik tulajdonképpen mindenféle helyen és helyzetben figyeltek és jelentettek maguk körül, hátha valamiféle gyanús szervezkedés, valamiféle, a korábbiakhoz hasonló elégedetlenség és készülődés nyomaira bukkannak. Kisebb, az államrendet nem érintő ügyek, nevezetesen egy terapeuta módszere már jóval kevésbé érdekelte őket: önmagában már nem számított üldözendőnek bizonyos pszichoterápiás elméletek alkalmazása, mint a Rákosi-rendszerben, illetve csak annyiban, amennyiben veszélyesnek érezték a rendszer stabilitása szempontjából. Tegyük hozzá: az ortodox kommunisták és a liberálisabb vonal folyamatosan ellentétben álltak egymással azt illetően, hogy mennyire célravezető az engedékenység. Felvethető, hogy nem csupán a pszichoterapeutákat figyelték meg, hanem a társadalom minden rétegét, és az is, hogy - az előbbiek fényében - a terapeuták sem elsősorban szakmájuk révén kerültek az állambiztonság látóterébe. Ez így van: mérnökök, sebészek vagy éppen kazántűtők, vakációzó fiatalok szintén szerepelnek államvédelmi anyagokban, hiszen mindenkit igyekeztek ellenőrizni, esetleges felforgató tevékenységéről képet alkotni, a tényleges rendszerellenes tevékenységet megelőzni. Természetesen a pszichoterapeuták sem lógtak ki ebből a sorból. Két tényezőt fontos ennek kapcsán megemlíteni. Egyrészt, bár a korszakban már szinte szabadon lehetett terápiás módszereket alkalmazni, mégis volt ennek bizonyos korlátozottsága. Az államvédelem ugyanis folyamatosan kutatott az után, hogy miféle bomlasztást végeznek egyes közösségek. A pszichoterápiának nem elsősorban elméleti alapját tartották veszélyesnek, hanem csoportképző erejét, az összeesküvés lehetőségét. Azonban az elméleti alapokkal is akadtak gondok: a pszichoanalízis soha nem tartozott a szocialista rendszer kedveltjei, befogadott elméletei közé, még akkor sem, ha jelentős tisztségeket betöltő kommunista funkcionáriusoknak esetleg saját terápiás tapasztalataik is voltak. Ugyanakkor önmagában azért, mert valaki pszichoanalízist vagy éppen mentálhigiénés gondozást végez, terápiás csoportban vesz részt, ekkoriban -— adataink szerint -— nem üldöztek senkit. Különösen akkor volt védett egy-egy terápiás munkacsoport, ha vezetőjük megfelelő kapcsolatokkal rendelkezett, és a rendszer megbízható hívének számított. Paradox módon munkafeltételeiket tekintve akkor voltak a legnagyobb biztonságban, és jutottak a legtöbb szabadsághoz, ha felügyelet alatt álltak, és az államvédelemnek valaki folyamatosan beszámolt a közösségben történtekről. Más kérdés, hogy lehet-e valódi pszichoterápiás légkört kialakítani, ha a közösség egy tagja tulajdonképpen kettős életet él.
