Oldal 70 [70]
68 e Élettörténet és pszichoterápia
Az államvédelem fő feladata a rendszer stabilitásának fenntartása volt. Ezt
egyrészt úgy érték el, hogy a - jelentős részben 1956 ältal kijelölt - potenciäli¬
san veszélyt jelentő célszemélyeket és környezetüket megfigyelés alatt tartot¬
ták, nehogy megint valamiféle felforgató tevékenységet végezzenek. Másrészt
úgy, hogy hivatásos és nem hivatásos embereik tulajdonképpen mindenféle
helyen és helyzetben figyeltek és jelentettek maguk körül, hátha valamiféle
gyanús szervezkedés, valamiféle, a korábbiakhoz hasonló elégedetlenség és
készülődés nyomaira bukkannak. Kisebb, az államrendet nem érintő ügyek,
nevezetesen egy terapeuta módszere már jóval kevésbé érdekelte őket: önma¬
gában már nem számított üldözendőnek bizonyos pszichoterápiás elméletek
alkalmazása, mint a Rákosi-rendszerben, illetve csak annyiban, amennyiben
veszélyesnek érezték a rendszer stabilitása szempontjából. Tegyük hozzá: az
ortodox kommunisták és a liberálisabb vonal folyamatosan ellentétben álltak
egymással azt illetően, hogy mennyire célravezető az engedékenység.
Felvethető, hogy nem csupán a pszichoterapeutákat figyelték meg, hanem
a társadalom minden rétegét, és az is, hogy - az előbbiek fényében - a terape¬
uták sem elsősorban szakmájuk révén kerültek az állambiztonság látóterébe.
Ez így van: mérnökök, sebészek vagy éppen kazántűtők, vakációzó fiatalok
szintén szerepelnek államvédelmi anyagokban, hiszen mindenkit igyekez¬
tek ellenőrizni, esetleges felforgató tevékenységéről képet alkotni, a tényleges
rendszerellenes tevékenységet megelőzni. Természetesen a pszichoterapeu¬
ták sem lógtak ki ebből a sorból. Két tényezőt fontos ennek kapcsán meg¬
említeni. Egyrészt, bár a korszakban már szinte szabadon lehetett terápiás
módszereket alkalmazni, mégis volt ennek bizonyos korlátozottsága. Az ál¬
lamvédelem ugyanis folyamatosan kutatott az után, hogy miféle bomlasztást
végeznek egyes közösségek. A pszichoterápiának nem elsősorban elméleti
alapját tartották veszélyesnek, hanem csoportképző erejét, az összeesküvés
lehetőségét. Azonban az elméleti alapokkal is akadtak gondok: a pszicho¬
analízis soha nem tartozott a szocialista rendszer kedveltjei, befogadott el¬
méletei közé, még akkor sem, ha jelentős tisztségeket betöltő kommunista
funkcionáriusoknak esetleg saját terápiás tapasztalataik is voltak. Ugyanak¬
kor önmagában azért, mert valaki pszichoanalízist vagy éppen mentálhigi¬
énés gondozást végez, terápiás csoportban vesz részt, ekkoriban -— adataink
szerint -— nem üldöztek senkit. Különösen akkor volt védett egy-egy terápi¬
ás munkacsoport, ha vezetőjük megfelelő kapcsolatokkal rendelkezett, és a
rendszer megbízható hívének számított. Paradox módon munkafeltételeiket
tekintve akkor voltak a legnagyobb biztonságban, és jutottak a legtöbb sza¬
badsághoz, ha felügyelet alatt álltak, és az államvédelemnek valaki folyama¬
tosan beszámolt a közösségben történtekről. Más kérdés, hogy lehet-e valódi
pszichoterápiás légkört kialakítani, ha a közösség egy tagja tulajdonképpen
kettős életet él.