OCR
268 " INFORMÁLIS GYAKORLATOK ollója"?" illeti. E játékos, humoros kifejezések nagyon pontosan kijelölik az adott tereptárgy alacsony esztétikai, társadalmi presztízsét, illetve érzékletesen fejezik ki az adott emlékmű szürreális — azaz a helyi társadalom ismeretelméleti rendszerén túli, azon kívüli — jellegét. A posztszocialista vidéki kulturális elit szimbolikus térkonstrukciós kísérleteinek részleges eredményeire utal azonban talán az is, hogy a mindennapi kommunikációs helyzetekben a vizsgált települések lakosai nem a nemzeti identitást szimbolizáló toponímiákat, hanem általában egy antropologizált vagy tradicionális térfogalmat használnak. A csatóerdői lakosok például az egyes utca- és településrészeket rendszerint nem a hivatalos elnevezések (Rákóczi utca, Petőfi utca, Ifjúság utca stb.]), hanem inkább azoknak a személyeknek a neve alapján azonosítják, akik az adott utcában, településrészen élnek és valamilyen szempontból fontos autoritással (pénz-, tudás- vagy kapcsolati tőkével) rendelkeznek. (Pál Lajos [Izeneiskola-igazgató] utcája, Ambrus [kolhozelnök-helyettes] utcäja, Töth Jözsiek [mosög£pszerelö] utcäja, Bara Endre [|kolhozelnök] utcäja stb.) A szimbolikus identitásépítési gyakorlatok — amint arra a téma egyik kutatója, Szabó Máté a politikai diskurzusok területén rámutat - elsősorban a fejletlen demokratikus viszonyok között erőteljesek, vagyis olyan helyzetekben, amikor a politikai érdekérvényesítés intézményes keretei még nem alakultak ki, illetve azok kellő mértékben nem szilárdultak meg." A lokális és regionális kulturális elit által végzett szimbolikus politikai cselekvéseket ugyanakkor az érintett falusi kisközösségek tagjai nagyon gyakran kifejezetten pragmatikus dimenzióban - pl. a kisebbségi jogokat érvényesítő intézmények szintjén létező és effektíven hozzáférhető erőforrások összessége és azok újraosztásában játszott szerepe alapján — ítélik meg. Így a két csoport egymáshoz való viszonyára nemritkán egyfajta dinamikus feszültség a jellemző. A következő interjúrészlet, a maga kiélezett stílusában, nagyon jól illusztrálja ezt a konfliktust, vagyis azemlékművesítést végző kulturális elit és a helyi társadalom hatalmi, politikai, gazdasági érdekei és ismeretelméleti horizontja között feszülő radikális különbségeket: Na, mit ad a KMKSZ? Énhozzám is Rózsika eljön, írjak be a KMKSZbe... Hát mit ad a" nekem, vagy mit csinál itt a községnek, a községnek mit csinál? Elsőbe ígértek fűt-fát, hogy adnak vetőmagot, meg műtrágyával kisegíti azt a parasztot, ezzel-avval, és kit segített? Sz. Gézát, Táránt, Károlykát, azokat igen. Segíti V. Lacit la helyi KMKSZ-elnokot], aki tud házat venni, taxit cserélgetni. Ezek a jó pénzt felseperik, a parasztnak meg 6244 Benkő I. a falu egyik magánkisiparosa volt, aki — saját udvarán — már az államszocialista korszakban is (az 1970-es évek második felétől) saját drótfonó (különféle kerítések, kapuk, huzaláruk és kiegészítők gyártásával foglalkozó) üzemet hozott létre, illetve működtetett. 625 Szabó 1990: 209-213.