tisztségét. Ezenkívül a családfákhoz különböző dokumentumokat is kap¬
csoltak, például olyan szabályzatokat, amelyek a helyes viselkedésmódot és
a követendő normákat írták elő a nemzetség tagjai számára. Mindezeken
kívül a családfák fontos szerepet töltöttek be a halottakra vonatkozó meg¬
emlékezések során is. A néprajzi leírások ugyanis arról számolnak be, hogy
holdújévkor szokás volt a sibe nemzetségek tagjainak egybegyűlése, amikor
is áldozat bemutatása mellett olvasták fel a családfáról az ősök neveit és a
nemzetség történetét.
A családfákat tehát úgy tekinthetjük, mint a holtakra való megemlékezés
sajátos anyagi hordozóit, az emlékezet átadásának tárgyi eszközeit, amelyek¬
nek legfőbb funkciója éppen a , túlélő közösségek" identitásának megteremtése
és fenntartása. E közösségek ugyanis saját identitásukat igazolják vissza a
maguk számára azzal, hogy emlékeikben kötődnek a halottaikhoz."
Ezért is jelentett olyan nagy törést az 1764-es Nagy Nyugatra Telepítés:
az áttelepítést követően — természetszerűen — nem volt mód többé arra, hogy
az egymástól elszakított nemzetségek megőrizzék a közös ősökre és a közös
múltra vonatkozó tudást. Ettől kezdve — a jövőben — ugyanis már sem egyik,
sem másik csoport nem tudta feljegyezni a szétszakított nemzetségi ágakat
családfáira. A veszteség azonban e tekintetben a sibék Xinjiangba áttelepített
csoportjait sokkal nagyobb mértékben érintette: azáltal tudniillik, hogy az
áttelepített nemzetségek áttelepülő őseiket tüntették fel első ősként újonnan
megkezdett családfáikon (Tong — Wen 2009: 145), még a múltról őrzött tu¬
dásuk felett is ítéletet mondtak!
A sors iróniája azonban, hogy a sibék északkeleten maradt csoportjai kö¬
rében elvileg hiába adódott lehetőség az ősökre való emlékezés e sajátságos
formáján keresztül a régmúlt emlékezetben tartására. Ez a lehetőség a 20.
századba való lépéssel egyre inkább elveszni látszott. Először is, a miatt
a családfákat érintő pusztítás miatt, amelyre Shirokogoroff fenti idézetén
keresztül már utaltam. Másodszor pedig amiatt, hogy a császári dinasztia
bukását követően északkeleten a mandzsu nyelv egyre inkább feledésbe
merült, aminek következtében az esetlegesen megőrződött mandzsu nyelvű
családfák értelmezése, kínaira való lefordításuk, illetve az elveszett családfák
üjraszerkesztése megnehezült.*
A felejtés az ősöket és általuk a közös múltat érintő második nagy hulláma
azután a sibék egymástól elszakított mindkét csoportját azonos arányban érte.
45 A halottakhoz való kötődésnek ez a formája — Jan Assmann szerint — olyan emlékezés¬
forma, amelynek lényege az, hogy egy adott csoport együtt él a maga halottaival. Azáltal
ugyanis, hogy az adott csoport emlékezetben tartja az elhunytakat, önnön egységének
olyan képét alakítja ki, amely magától értetődően felöleli halottjait is (Assmann 2011:
45-46].
16 Azt, hogy az utolsó császári dinasztia bukását követően minderre történtek kísérletek,
a sibék mandzsu nyelvű családfáira irányuló kutatásokból tudni lehet (He — An — He —
Guo - Zhang - Wu 2009).