Seite 26 [26]
24 A ciprusi konfliktus geostratégiai összetevői
A nagyhatalmak befolyása
A ciprusi konfliktust befolyásoló regionális szereplők mellett említést érdemel¬
nek a nagyhatalmak is, hiszen a térségben bekövetkező hangsúlyosabb politikai
változások általában csak Washington és/vagy Moszkva közvetlen vagy közve¬
tett jóváhagyásával következhettek be. Ez a ciprusi konfliktus esetére is igaz: míg
a szigettel kapcsolatos viták alapvetően dekolonizációs folyamatok termékei vol¬
tak, a konfliktus hosszú távú rögzülése végsősoron a hidegháború eredménye,
amelyben sem az USA-nak, sem a Szovjetuniónak nem volt érdeke a konfliktus
rendezése. Az amerikai fél hozzáállását elsősorban a NATO egységének fenn¬
tartása határozta meg, hiszen Ciprus folyamatosan éket vert az Észak-atlanti
Szerződés Szervezete által 1952-ben létrehozott görög-török szövetségbe, ezzel
gyengítve annak délkeleti szárnyát. Ugyan Washington nagyhatalmi státusza
és a két országban fenntartott aktív befolyása kézenfekvővé tette a mediátori
szerepkör kialakítását, az USA Ciprus kapcsán egy rendkívül komplex regio¬
nális képlettel találta szembe magát, amelyben saját igényei mellett figyelembe
kellett venni a szovjet, a török, a görög, a brit és — jellemző módon a lista leg¬
végén - bizonyos esetekben a ciprióta érdekeket is. A problémakör magját az
egymást kioltó görög és török rendezési elképzelések alkották: Athén szigettel
kapcsolatos egyesítési terveinek elfogadása a török, Ankara felosztási javasla¬
tának támogatása pedig a görög szövetséges érdekeinek sérülésével, illetve a
görög-amerikai vagy a török-amerikai kapcsolatok megromlásával járt volna.
A helyzetet tovább bonyolította a Szovjetunió hozzáállása, amely határozottan
elutasította Ciprus NATO csatlakozását, márpedig mind a görög (enoszisz),
mind a török (takszim) verzió megvalósulása a szövetséghez csatolta volna a
sziget egy részét vagy egészét. Ezzel az összetett viszonyrendszerrel a háttérben
Washington általában vonakodott a ciprusi rendezésben aktív szerepet vállalni,
azzal kapcsolatban a minimálisan szükségszerű, Herbert Simon (1957) megfo¬
galmazásával élve, az , éppen elégségesnek" bizonyuló külpolitikai megoldásokat
alkalmazta.
Az USA óvatos manőverezése tökéletesen visszakövethető a konfliktus tör¬
ténetén. A brit gyarmati időszak végén Londontól várták a Cipruson kialakult
dekolonizációs válság mielőbbi rendezését, ennek kudarca után a NATO lát¬
szólagos egységét fenntartó és a szovjeteknek is megfelelő függetlenségi for¬
mulät tamogattäk. Az 1963-1964-es közösségközi harcok után Washington már
a görög és török érdekek között balanszírozott, a regionális kapcsolatokban
alapvetően Törökországnak, Cipruson pedig inkább Görögországnak kedvezett.
A helyzet 1974-ben változott meg, Athén hazárdjátéka ugyanis siker esetén az