Mongólia a szovjet mintákat követve végrehajtott gazdasági és társadalomszerke¬
zeti átalakításokkal párhuzamosan, közigazgatási és településhálózati szempont¬
ból is átrendeződött. Az adminisztratív közigazgatási rendszer átszervezésével a
megyék és járások hálózata egyfajta centralizált, piramisszerű struktúrát vett fel,
amelynek csúcsán a főváros állt, az alsóbb szinteken pedig a városias jellegű tele¬
pülések töltötték be a központi szerepet. A struktúra egyre kevésbé hasonlított a
nomád életmód során kialakított rendszerhez, a lakosság térben is átrendeződött,
a központi kormányzat által létrehozott új közigazgatási és térbeli struktúrákon
belül a lakosság mozgását is korlátozni kellett. Ezek a szabályozások alapvető
ellentmondásban voltak a hagyományos nomád gazdálkodás körülményeivel. Az
új adminisztrációban, vagy a fokozatosan kialakuló ipari területeken dolgozók
olyan életkörülmények közé kerültek, amelyek alapvetően más feltételeket és
lehetőségeket biztosítottak, mint korábbi tapasztalataik.
Az új struktúrák jelentette kötöttségek markánsan szemben álltak a nomádok
sajátos szabadságfelfogásával. A megváltozott körülmények nemcsak az életteret
korlátozták, de a napi időbeosztást is meghatározták, ami a nomád viszonyok között
szocializálódott emberek számára jelentős stresszt okozott. Az állam- és pártappa¬
rátusban, ipari üzemekben dolgozó mongolok között ekkor jelent meg az a sajátos
tünetegyüttes, amelyet a vadargaa fogalmával írhatunk le. Tünetei között szerepel az
apátia, a fizikai és szellemi munkára való képtelenség, a krónikus fáradtság, " melyek
egyértelmű oka a , bezártság" okozta stressz." Ezt a társadalmi szinten megjelenő
tünetegyüttest a 20. századi Mongólia olyan korszakaiban - a felülről szervezett,
erőszakos központosítás szocialista időszakában, illetve a mongol rendszerváltás
után - tapasztalták, amikor a gyors városiasodás, a gazdasági környezet markáns
átalakulása miatt, tömegek voltak kénytelenek feladni korábbi életmódjukat.