Page 160 [160]
OCR
158 + Az ELETVILAG MEDIATIZALODASA Az internettel kapcsolatos legélesebb kritikát — a maximalista kritériumokat alapul véve — Hubert Dreyfus fogalmazta meg az először 2001-ben megjelent, majd 2009-ben némileg kibővített Oz the Internet című könyvében (Dreyfus 2009). A könyv alapállítása, hogy nem lehetségesek autentikus emberközi kapcsolatok és autentikus létezés az interneten, mivel e szféra nem teszi lehetővé az autentikusság két alapvető és nélkülözhetetlen momentumát, a testi jelenlétet (embodiment) és a végső elköteleződéseket (ultimate commitment). E felfogással szemben többen is megfogalmaztak kritikát, például Sollie (2007) arra hívja fel a figyelmet, hogy az internet hatása nem feltétlenül csak negatív, mert ugyan nem teszi lehetővé a teljesen autentikus interakciókat, ám épp e hiányosság teremtheti meg vagy növelheti az autentikus kommunikáció iránti igényt. Analitikusan megkülönböztetéseket alkalmazó tanulmányában Jose (2018) pedig amellett érvelt, hogy legalább két esetben elképzelhető, hogy az online világ megalapozhat autentikus kapcsolatoknak: ha a felek ugyan online ismerkedtek meg, de úgy döntöttek, hogy offline folytatják a kapcsolatukat, vagy ha a felek az egyébként folyamatosan zajló szemtől szembeni kommunikációk puszta kiegészítéseiként használják az online interakciós lehetőségeket (Jose 2018, 86—87). José aztis felveti, hogy az autentikussághoz nem feltétlenül van szükség fizikai jelenlétre és végső elköteleződésekre. A végső és visszavonhatatlan elköteleződésekkel kapcsolatban Jose Bakardjieva interjúalanyát idézi, aki arról számolt be, hogy nagyfokú bénulással együtt járó betegsége van, és családtagjai — bár szeretik — nem értik meg a helyzetét, ebben a szituációban lelt rá egy olyan internetes fórumra, ahol az ő betegségében szenvedők kommunikálnak egymással. Ezek a kapcsolatok ugyan nem végleges elköteleződésekre épülnek, hiszen csak online ismeretségek, mégis: az interjúalany számára jóleső érzés volt, hogy e közösségben megértették őt, hogy hozzá hasonlókra lelt, akikkel erős kapcsolatot tudott létrehozni, segítve egymást — ezek eredményeképp javult a közérzete és önértékelése (Jose 2018, 90-91). Hasonlókat láttunk a korábbi fejezetekben is. A hiperjelenlét lehetősége arra utal, hogy bizonyos esetekben az online kommunikációkat igazibbnak, autentikusabbnak érzik a cselekvők. A szociális média felületei is biztosíthatnak olyan tereket, ahol az emberek az offline világ túlzottan restriktív előírásaival és normáival szemben szabadabban tudják kifejezni és megélni magukat. A példák kézenfekvő módon ábrázolják, hogy az értelmes és tartalmas emberi kapcsolatoknak nem kell feltétlenül véglegesen elkötelezettnek lenniük annak érdekében, hogy autentikusak legyenek. Jose második felvetése, hogy tudniillik, nem szükséges az autentikussághoz a közös fizikai jelenlét megtestesült érzése, egyfelől releváns meglátás lehet. A videótelefonos beszélgetések, a telefonálás, sőt akár a chatelés és SMS-ezés is lehet intim és bizalmas, tükröződhetnek ekommunikációkban mély érzelmek és elköteleződések, ugyanakkor nem jelentenek , valódi" szemtől szembeni kom
