Seite 114 [114]
112 Szilárdi Réka
eszméket termel, azáltal hogy bizonyos vallási csoportok tiltakoznak ellene
(1985). Egyszerre igazolja ezt a fundamentalizmus megjelenési sűrűsége és
ideológiája (e csoportok nem elzárt, vidéki területeken, hanem fejlett nagyvárosi
környezetben bukkannak fel, és célképzetükben modernizmus-ellenes eszmé¬
ket hirdetnek, így előfeltételük a modernizmus maga). Ahogyan Fuchs és Case
megfogalmazza: , Úgy tűnik, mintha éppen a modernizmus tartaná életben a
magas rituális sűrűség intézményeit; ezek az intézmények az antimodernista
tiltakozás és elégedetlenkedés társadalmi bázisai" (1997, 504).
Ha mindezt összevetjük a tanulmány elején már kifejtett posztmodern kor¬
szak jellegzetességeivel, könnyen beláthatóvá válik, hogy ebben a kontextusban
olyan reakcióról van szó, amely nem válogat a sokféleségből, hanem inkább
bezárkózik a saját vélt vagy valós hagyományába, mert magát a sokféleséget
látja veszélyt keltőnek. Jól igazolja ezt az a hermeneutikai és automatizált
tartalomelemzői módszerekkel elvégzett kutatás, amely e mozgalmak iden¬
titáskonstruáló elbeszéléseinek több mint százezer szavas szövegkorpuszán
készült (vö. Szilárdi 2017).
EXKLUZÍV ÁLDOZATI MINTÁZAT
A kollektív áldozatiság és a fenyegetettség szempontjából mindenképpen ér¬
demes kiemelni azt a tényt, hogy a kortárs pogány vallások már létrejöttük
pillanatában azért alakulnak meg a régióban, mert vallásilag, nemzetileg vagy
etnikailag fenyegetve érzik önmagukat. Öndefinícióikban a Baltikumtól a Bal¬
kánig általánosságban gyakran találkozunk azzal az elbeszéléssel, miszerint a
fennálló külső hatalmak érdeke az, hogy az eredeti vallási és nemzeti tradíciót
elnyomja és megsemmisítse. Emellett emozgalmak jellemzően a kereszténységre
is úgy tekintenek, mint amely az eredeti, ősi hagyományt kényszerrel a föld
alá kényszerítette, vagyis már megjelenésük kezdetén szerves részét képezi
bizonyos külső csoportok iránti ellenszenv vagy éppen fenyegetettségi élmény.
Nagyon érdekes, hogy a hazai kortárs pogányság vallási elbeszélésekben a
magyarság történelme - leszámítva a honfoglaláskori aranykort - a különböző
idegen hatalmak összeesküvése nyomán olyan periódusként artikulálódik,
amelyben a nemzet markáns exkluzív áldozati szerepbe kerül. Ez a szerep
több megközelítésben, empirikusan is igazolást nyert, és tetten érhető abban
a nyelvi megformáltságban, amelyben a történelmi veszteségek esetén a ma¬
gyarság megközelítőleg teljes passzivitásban van (elszenvedői státusz), míg a
külső csoportoknak tulajdonított aktivitás kiugróan magas (elkövetői státusz).
Ilyen értelemben a történelmi traumák (a mohácsi vésztől Trianonig) alacsony
elaborációjáról beszélhetünk.