Oldal 347 [347]
OCR Output

SZIDDHÁRTHA. KELETI BÖLCSESSÉG NYUGATI SZEMMEL

melyet Sziddhártha öregkorára megtapasztal. Bölcsessége mindent átfogó sze¬
retet is, mert lényegét tekintve minden azonos vele. Ez a szeretet azonban nem
atyai szeretet, nem Kamalá szerelme, nem Sziddhártha fia iránt érzett óvó sze¬
retete. Éppen hogy ezektől a , szeretetektől" kell megszabadulnia ahhoz, hogy
megismerhesse ezt a vágy, szenvedély és érdek nélküli szeretetet, amelyről Hes¬
se A lélekről (1917) című esszéjében igy ir:

Homályos és torz az akarat pillantása. Csak amikor nem kívánunk semmit, csak ami¬
kor tekintetünk tiszta szemlélődésbe kezd, akkor tárul fel előttünk a dolgok lelke, a
szépség. Ha szemügyre veszek egy erdőt, amelyet meg akarok vásárolni, haszonbérbe
akarok venni, ki akarok termelni, amelyben vadászni akarok, vagy amelyet jelzáloggal
akarok megterhelni, akkor nem az erdőt látom, hanem csak az akaratomhoz, terveim¬
hez, gondjaimhoz és pénztárcámhoz mérem [...]. Haazonban nem akarok tőle semmit,
ha , önfeledten" bepillantok zöld mélységébe, erdővé, természetté és növényzetté válik,
és megnyílik szépsége [...]. Abban a pillanatban, amikor az akarat elszunnyad, és teret
nyer a szemlélődés, a tiszta látás és odaadás, minden megváltozik. Az ember innentől
nem hasznos vagy veszélyes, érdeklődő vagy unalmas, jóságos vagy nyers, erős vagy
gyönge. Természetté válik, széppé és érdekessé, mint minden dolog, amelyre a tiszta
szemlélődés irányul. Mert a szemlélődés nem kutatás vagy kritika, semmi más, csak
szeretet. Lelkünk legmagasabb és legkívánatosabb állapota: a vágyakozástól megsza¬
badult szeretet.

Ezzel a szeretettel szemléli hát a megvilágosodott Sziddhártha a világot, amikor
a harmadik rész és az egész szöveg végén Góvinda, Sziddhártha árnyéka és ba¬
rátja harmadszor visszatér hozzá, hogy amint homlokon csókolja a megvilágo¬
sodottat, maga is megtapasztalja a mindent átfogó, nagy egység motívumát,
amelyben a mulandó, örökösen áramló levést az örök lét fogja át és tartja össze
a víznek mint egységszimbólumnak bölcsen mosolygó maszkjában:

És mindezek a formák és arcok megnyugodtak, egymásba folytak, létrehozták egy¬
mást, tovaáramlottak és egymásba ömlöttek, s fölöttük egyfolytában volt valami vé¬
kony hártya, ami nem látszott lényegszerűnek és mégis létezett, mintha vékony üveg
vagy jégréteg lett volna, mint valami átlátszó bőrréteg, vízből alakult héj vagy forma
vagy maszk, ez a maszk pedig mosolygott, ez a maszk Sziddhártha mosolygó arca volt,

amelyet ő, Góvinda, csak az imént érintett ajkával.