Oldal 332 [332]
KISEBB, ESSZÉISZTIKUS TANULMÁNYOK, UTÓSZÓK ÉS RECENZIÓK
igyekszik rávenni barátját az utazásra. Otto egy régi emlék felidézésekor döbben
rá a titokra, az elmagányosodás igazi okára:
Ezért van hát ebben az emberben ilyen rettentő, telhetetlen vágy, hogy alkosson, hogy
érzékeivel minden órában újra fölfogja és legyőzze a világot [...]. Otto úgy érezte, hogy
egészen eddig a pillanatig nem értette meg igazán a barátját. Most látott csak ama
sötét kút fenekére, amely erővel és szenvedéssel táplálta Johann lelkét.
Veraguth tehát minden pillanatban roppant feladattal viaskodik: az alkotási
vágytól gyötörten, szinte akaratlanul és önkéntelenül tör a tökéletesre, hogy a
világot legyőzve műveiben újrateremtse azt. Amikor Albert meglepi műtermében,
hogy megkérje apját, engedje el vele Pierre-t kocsikázni, Veraguth a fiatalok
művészetről alkotott véleményéről kérdezi a fiút, aki egyébként kitűnően zon¬
gorázik. S miután Albert közli, hogy Taine-t még nem ismeri, Nietzschét illető¬
en pedig egyáltalán nem nyilatkozik, Veraguth kifejti ars poeticáját, mondván:
régebben sokra tartotta a kultúrát és a művészeteket, , az apollóni meg a dionü¬
szoszi lényeget", Veraguth immár nem törődik elméletekkel, hanem , ösztönösen",
magára az alkotásra összpontosít, és arra törekszik, hogy lelke minden rezdülé¬
sét egy tökéletes arabeszk-nyelv árnyalataival a festészet formanyelvével fejezze
ki.
Veraguth Pierre betegágyánál, a fiú haldoklása közben érzi úgy, hogy ekkor
megtapasztalta, milyen az igazi szeretet: a hétköznapi életnek ilyen végtelenül
felfokozott, végzetes helyzetet kellett teremtenie, hogy a festőt kizökkentse al¬
kotói magányából, és valóban magához engedjen egy másik lényt, a fiát, akiért
— úgy gondolta — küzdenie kellett, jóllehet idegen eszközökkel küzdött érte, mert
a koraérett kisfiú őszinte közeledési szándékait és kitárulkozását többnyire for¬
málisan elutasította, és nem viszonozta.
Miután Johann Veraguth belátta, hogy , a fegyelmezett művész, akinek mély
igazságérzet és könyörtelenül tiszta összpontosítás állt minden munkája mögött,
[...] a magánéletben dilettáns volt, bukott boldogságkereső", kisfia elvesztése után
hirtelen felnőtté válván arra is rádöbben, hogy neki nem adatott meg, hogy ma¬
gához ragadja az életet, és kihörpintse serlegét: övé a látás maradt, a megfigyelés
és a titkos-büszke alkotói öröm, különös, hűvös s mégis fékezhetetlen szenvedé¬
lye. Ez tette értékessé félresikerült életét: az alkotás, a megzavarhatatlan magány
hűvös gyönyöre. Sorsa az volt, hogy ezt a csillagot kövesse, s ne térjen le az útról.
E felismeréstől új életre keltve úgy áll a meggyötört, magányos ember a , nap¬
pali világosságban", mint az örök világosság fényében, ami mégiscsak őt igazol¬
ja, és újabb erőt ad neki a további küzdelemhez.
+ 330 +