Oldal 332 [332]
OCR
KISEBB, ESSZÉISZTIKUS TANULMÁNYOK, UTÓSZÓK ÉS RECENZIÓK igyekszik rávenni barátját az utazásra. Otto egy régi emlék felidézésekor döbben rá a titokra, az elmagányosodás igazi okára: Ezért van hát ebben az emberben ilyen rettentő, telhetetlen vágy, hogy alkosson, hogy érzékeivel minden órában újra fölfogja és legyőzze a világot [...]. Otto úgy érezte, hogy egészen eddig a pillanatig nem értette meg igazán a barátját. Most látott csak ama sötét kút fenekére, amely erővel és szenvedéssel táplálta Johann lelkét. Veraguth tehát minden pillanatban roppant feladattal viaskodik: az alkotási vágytól gyötörten, szinte akaratlanul és önkéntelenül tör a tökéletesre, hogy a világot legyőzve műveiben újrateremtse azt. Amikor Albert meglepi műtermében, hogy megkérje apját, engedje el vele Pierre-t kocsikázni, Veraguth a fiatalok művészetről alkotott véleményéről kérdezi a fiút, aki egyébként kitűnően zongorázik. S miután Albert közli, hogy Taine-t még nem ismeri, Nietzschét illetően pedig egyáltalán nem nyilatkozik, Veraguth kifejti ars poeticáját, mondván: régebben sokra tartotta a kultúrát és a művészeteket, , az apollóni meg a dionüszoszi lényeget", Veraguth immár nem törődik elméletekkel, hanem , ösztönösen", magára az alkotásra összpontosít, és arra törekszik, hogy lelke minden rezdülését egy tökéletes arabeszk-nyelv árnyalataival a festészet formanyelvével fejezze ki. Veraguth Pierre betegágyánál, a fiú haldoklása közben érzi úgy, hogy ekkor megtapasztalta, milyen az igazi szeretet: a hétköznapi életnek ilyen végtelenül felfokozott, végzetes helyzetet kellett teremtenie, hogy a festőt kizökkentse alkotói magányából, és valóban magához engedjen egy másik lényt, a fiát, akiért — úgy gondolta — küzdenie kellett, jóllehet idegen eszközökkel küzdött érte, mert a koraérett kisfiú őszinte közeledési szándékait és kitárulkozását többnyire formálisan elutasította, és nem viszonozta. Miután Johann Veraguth belátta, hogy , a fegyelmezett művész, akinek mély igazságérzet és könyörtelenül tiszta összpontosítás állt minden munkája mögött, [...] a magánéletben dilettáns volt, bukott boldogságkereső", kisfia elvesztése után hirtelen felnőtté válván arra is rádöbben, hogy neki nem adatott meg, hogy magához ragadja az életet, és kihörpintse serlegét: övé a látás maradt, a megfigyelés és a titkos-büszke alkotói öröm, különös, hűvös s mégis fékezhetetlen szenvedélye. Ez tette értékessé félresikerült életét: az alkotás, a megzavarhatatlan magány hűvös gyönyöre. Sorsa az volt, hogy ezt a csillagot kövesse, s ne térjen le az útról. E felismeréstől új életre keltve úgy áll a meggyötört, magányos ember a , nappali világosságban", mint az örök világosság fényében, ami mégiscsak őt igazolja, és újabb erőt ad neki a további küzdelemhez. + 330 +
