Page 128 [128]
IRODALOM — KULTÚRA
ösztön hipertrófiája, ahogyan az korábbi, racionálisabb korokban aligha volt
fellelhető"." Mann Nietzsche filozófiáját mindenesetre már 1894-ben megismer¬
te, korábban, mint Schopenhauerét.?" Borge Kristiansen azonban úgy véli, hogy
az 1895/96-os első Schopenhauer-élmény sokkos beavatási szertartásként sokkal
mélyebben és maradandóbban hatott, mint a Nietzsche-élmény." Azonban nem
a nemi ösztön a leglényegesebb, ami Schopenhauernél alapvető, Nietzschénél
sokkal kisebb, majd Wagnernél és Ihomas Mann-nál újra igen jelentős szerepet
játszik, hanem mindenekelőtt — nemi ösztönnel együtt vagy anélkül — a zene az,
ami a hármas csillagzat mestereit és velük Ihomas Mannt összeköti."
Itt csupán Mann 1938-as Schopenhauer-tanulmányára szorítkozom, melyben
Mann részletesen foglalkozik a német filozófussal, akit a modernség, a fin de
siécle dekadens korszakának korai és aktuális előfutárának és nem a romantika
képviselőjének tart. Mann Schopenhauer-értelmezésében a halálesztétika, a
halálerotika és a — szerelmi — halál, akárcsak Wagner Schopenhauer-felfogásában,
a principium individuationistól való megváltást és egyfajta apoteózist jelent, ami
ellentmond Schopenhauer halálról alkotott elképzelésének.
Mann esszéje két részből áll. Az elsőben A világ mint akarat és képzet (1818/1834)
alapján felvázolja Schopenhauer akaratfilozófiáját, a második részben pedig azt
fejtegeti, hogy az olyan művészek, mint Wagner — és kimondatlanul ugyan, de
természetesen Ihomas Mann is — miért értelmezik a maguk szempontjai szerint
a mestert, és miért tartják különösen időszerűnek saját korukban: főként a szá¬
zadfordulón. Schopenhauerre különösen két gondolkodó volt nagy hatással,
hangsúlyozza Mann: Platón, akitől az ideatant, és Kant, akitől a nagában való
dolgot vette át.
A világ dolgainak, tanította a görög gondolkodó, nincs igaz léte: mindig lesznek, de
soha nem vannak [...]. Árnyékok. Az egyedül igazán létező, ami mindig van és soha
nem lesz, és nem múlik el, ama árnyképek reális ősképei, az örök ideák, minden dolgok
ősalakjai. Ezek nem sokak, mert minden idea lényege szerint csak egy, maga az őskép
[...] az ideák időtlenek és igazán létezők, nem levők és nem elmúlok [...]."
* Uo., 54.
5 Vö. Borge Kristiansen: Thomas Mann und die Philosophie, in Helmut Koopmann (Hg.): Thomas¬
Mann-Handbuch 2, Stuttgart, Kroner, 1995, 260.
® Uo., 276.
Thomas Mann Németország és a németek (1945) című tanulmányában utolsó nagyregényéről —
Doktor Faustus. Adrian Leverkühn német zeneszerző élete, elmondja egy barátja (1947) -, amit
, német regénynek" vagy , Nietzsche-regénynek" is neveznek, a démoniság, zene, zsenialitás és
németség kapcsán azt írja, hogy a zene démoni terület, és ha Faust a német lelket képviseli, akkor
zeneinek kell lennie: mert a németség viszonya a világhoz absztrakt, misztikus, vagyis zenei.
Thomas Mann: Schopenhauer, Stockholm, Bermann-Fischer, 1938, 13.
a
00
+ 126 +