Seite 275 [275]
OCR Output

Szöveggyűjtemény

— saját intellektusukkal tévesztve össze azt — a természet élősdijének látják:
a szellemet, mely a természet, persze mindenféle betegségnek kitett, virá¬
ga. Nem, a sóvárgás tárgya a szellemmé szökkent lény összekapcsoltsága
azzal, akinek igaz módon mondja: le. Minden formálódó emberfia, mint
minden formálódó lény, a Nagy Anya, a szétválasztatlanul alak-előtti ős¬
világ ölében nyugszik. Belőle oldódik el a személyes életbe, s csak azokban
a homályos órákban, amikor ebből az életből egyszerre kicsöppenünk (ez
persze az egészséges emberrel is megtörténik éjszakáról éjszakára), csak
ezekben az órákban vagyunk ismét közel hozzá. De ez az eloldódás nem úgy
történik, mint a testi anyától való eloldódás — nem oly hirtelen és nem oly
katasztrófaszerű; az emberfia haladékot kap, hogy a világgal való természeti
összekapcsolódást, melyet most elveszít, beválthassa szellemi összekapcso¬
lódásra — viszonyra. A kháosz izzó sötétségéből kilép a teremtés hűvös vilá¬
gosságába, de még nem birtokolja azt, mintegy elő kell még hoznia, s a maga
számára valósággá kell tennie, a saját világát látással, hallással, tapintással,
formálással nyeri el. A teremtés alakszerűségét a találkozásban nyilvánítja
ki; nem önti magát a várakozó érzékekbe, de a megragadó érzékek elébe
emelkedik. Mindazt, ami a már kész embert játszadozva körülveszi majd, a
kialakuló embernek megfeszített erővel kell elsajátítania, kérve kiérdemelnie.
Nincsen dolog, mely tapasztalás része lenne, nincs, amely másképp tárulna
fel, mint az átellenben állók kölcsönhatásában. Ahogy a primitív ember,
úgy a gyermek is két alvás között él (s az ébrenlétének is nagy része álom), a
találkozás villámlásában és a villámfény visszfényében. Hogy a viszonyra tö¬
rekvés őseredeti valami, ez már a legkorábbi, a leghomályosabb fokon is meg¬
mutatkozik. Mielőtt bármi egyest észlelhetne az ember, tompa tekintetet vet
a még fel nem tisztult térbe, valami határozatlan felé; s amikor nyilvánvalóan
nem vágyik élelemre, minden jel szerint akkor is céltalanul keresve nyúlnak
a puha kézmozdulatok az üres levegőbe, valami meghatározatlan felé. Ne¬
vezhetjük ezt animálisnak — ezzel még semmit sem értünk meg. Mert éppen
ezek a pillantások fognak majd megállapodni egy tapétaarabeszken, s nem
mozdulnak, míg a , vörös" szín lelke föl nem tárul előttük. Epp ez a mozgás
fog egy bolyhos játékmackón érzéki formában testet ölteni, s egy teljes testet
szeretettel, felejthetetlenül megismerni; mindkét eset: nem valamely tárgy
megtapasztalása, hanem birkózó ölelkezés egy — persze csak a , fantáziában"
-— elevenen ható átellenben állóval. De ez a fantázia semmiképpen nem vala¬
miféle , mindent lélekkel felruházás"; ez a fantázia: törekvés, hogy mindent
Másikká tegyünk, akinek ezt mondhatjuk: Te, törekvés a mindennel-vi¬
szonyba-lépésre, se törekvés, ahol nem talál elevenen ható átellenben állóra,
hanem annak puszta képmására vagy szimbólumára talál csak, az eleven
hatást saját bőségéből egészíti ki. Még csak kicsiny, tagolatlan hangocskák
szólnak értelmetlenül és kitartóan a semmibe; de éppen ezek lesznek egy na¬
pon észrevétlenül beszélgetéssé — beszélgetéssé, de mivel?; talán a duruzsoló

273