Oldal 159 [159]
A KITELEPÍTETTEK FOLYÓJA ® 157
Az alábbi beszélgetésrészlet pedig azt mondja el, ahogyan egy helybeli férfi
megpróbálja beugrasztani a kitelepítetteket egy szökésbe, amit nyilvánvalóan
ő maga buktatott volna le: , Verhnij Petrjakban voltunk akkor, a mocsárban.
Jegenyefenyőgyanta-üzemben dolgoztunk. És az emberek persze menekültek,
szöktek. Elfogták, verték és felpakolták őket, és minden volt akkor. Mi egy
öregnél éltünk a lakásán. Fogta magát, felöltözött, megpakolt egy táskát, és
elindult a mocsárba az úton. Most már ez az út nincs meg, talán egy másik
van. Később megjött, és mondja: spakoljatok össze és menjünk el a mocsáron
ät«. Nekem addig egyáltalán meg sem fordult az eszemben, hogy elmene¬
küljek. :Én mentem, mentem, mentem, de nem kapott el senki« — mondta.
A testvére persze a tanács tagja volt. A fejünkben sem fordult meg, hogy
tényleg elszökjünk, pedig valójában jó lett volna elszökni, élhettünk volna
valahol a »nagy földön«.”
Az alábbiakban beszélgetőtársam a saját szökésüket meséli el. Édesanyja
két sikertelen szökési kísérlet után a két legidősebb lányával közösen szökött
vissza korábbi lakóhelyükre. Apjuk a három legkisebb gyerekkel a Vaszju¬
gán mellett maradt, abban a naiv hitben, hogy sikerül bebizonyítania, hogy
jogtalanul hurcolták el. Végül a sztálini terror tetőpontján, a szankcióktól
tartva, az édesanyja visszaszökött a Vaszjugán mellé. A történet idején a me¬
sélő hétéves volt. A szökés történetében itt is felbukkannak az , osztjákok",
mint akik segítették a menekülőket.
, Amikor már Majszkban voltunk - akkor még nem Majszk volt a neve, mi
is volt a neve, valami osztják néven nevezték még a falut, az egyik legkisebb
volt — és oda vittek minket át "35-ben. Vagy "36-ban. És "37-ben elszöktünk.
— Ühüm. Az édesapjával? — Nem, nem az édesapámmal. Mi már öten voltunk
akkor gyerekek. És úgy gondoltuk, hogy mi elmegyünk az édesanyámmal,
és akkor ő igyekezni fog, hogy ő nem kulák, hogy "35-ig ő valójában dolgozó
volt... Egy osztják összegyűjtött több mint húsz embert, hogy vezesse őket.
— És ki volt ez az osztják? Emlékszik a nevére? — Nem tudom, a mi falunkban
beleszeretett egy rendőrbe. VIlaszov lebukását az is késleltette, hogy a menekültektől
eleve nem várt senki híreket, hogy ne lehessen megtalálni őket, de az elmaradt hír azt
is jelenthette, hogy beleveszett a mocsárba, vagy hogy az üldözői megölték. Az apját fel¬
adó lány a járásközpontban maradt, ott élt tovább, egészen addig, míg féltékenységében
baltával agyon nem csapta a férjét.
Vlaszov történetének lényege a félelem. Általában rettenetes, magas, erős, furcsa,
fenyegető nézésű - egyesek szerint kancsal — férfiként írják le. Mindenki rettegett tőle,
mindenki tudta vagy sejtette, hogy mit tesz, de a házát nem lehetett elkerülni. , A nagy¬
apám, amikor utazott a juhokkal, Vlaszovón kellett keresztülmennie. Omszkban mondták
is neki -— vitt néhány birkát ládákban -, mondták neki, hogy ha te Vlaszovón keresztül
mész, lovak nélkül maradsz, birkák nélkül maradsz, és téged magad is megölnek." Egyesek
azt is tudni vélik, hogy az áldozatok húsát rókacsapdákban használta fel csalétekként.
Vlaszov története annyira népszerű, hogy nemcsak a kitelepítésekről szóló doku¬
mentumregenyben (Maksejev 2007: 42-43) kapott helyet, hanem egy fantasyszerzöt is
megihletett a hírhedt figura feladatása és elfogása (Ef 2016).