Page 185 [185]
OCR
A TÉRSÉG NYELVTERVEZÉSEI szerkezete közel azonos, és kiejtésbeli vagy a szókincsükben meglévő eltérések nem akadályozzák a kölcsönös megértést. Felmerül az a kérdés is, hogy a horvát, a szerb, a bosnyák és a montenegrói rokon nyelvek, vagy nyelvváltozatok, esetleg indokolt-e ebben az esetben a valamikori délszláv nyelv egységéről és szétfejlődéséről — többközpontúságáról"" beszélni? Ha 16-17. századi, a három fő dialektusra épülő három irodalmi nyelv létezéséből indulunk ki, akkor ez a terminus áll a legközelebb a valósághoz, különösen, ha a német nyelv ugyancsak dialektusokra alapuló területi változataival állítjuk párhuzamba Kelet-Közép-Európa déli határvidékének nyelveit. Ugyanakkor a mai helyzetet tekintve, amint a fejezet elején meghatároztuk, leginkább az Ausbau nyelvek kategóriája fedi le ennek a nyelvi régiónak a sajátosságait, mivel ezek a nyelvek kisebb eltéréseik ellenére is kölcsönösen érhetőek, viszont a különállásuk hangsúlyozásával egyben az önálló államiság jelképeivé is váltak. A ruszin és az ukrán nyelv változatainak történeti áttekintése kapcsán érinson tettük, hogy egyes szláv nyelvek korábban, mások később váltak el egymástól, emellett nemszláv hatások is érték mindegyiket. A későbbi szétválás erősebb, tartósabb nyelvjárási kapcsolatokat is jelent, amint ez a délszláv nyelvek, különösen a három nagy nyelvjáráscsoportra ($to, kaj, ca) tagolt horvát esetében is megfigyelhető. Nyomárkay István is a nyelvjárási alapú összertartozást és a társadalmi típusú különállást hangsúlyozza: , Ez a közös nyelv maga már egy dialektuskontinuumot eredményezett, amelyből az egyes szláv nyelvek differenciálódással alakultak ki. E nyelv felbomlása két nagyobb kontinuumot eredményezett: egy konzervatívabb északnyugatit és egy újításra hajlamosabb délkeletit. A kutatók többsége amellett foglal állást, hogy létezett (vagy legalábbis munkahipotézisként feltételezhető) egy közös déli szláv nyelv"."§ A térség nyelveinek történeti útja, a párhuzamos irodalmi nyelvek létrejötte, a kölcsönös elfogadáson alapuló szerbhorvát / horvát-szerb elnevezéssel kapcsolatos próbálkozások igazolják ezt a feltételezést. Ugyanakkor jelentős eltérések vannak a kutatók között magának a terminusnak a létjogosultságával kapcsolatban is. Nyomárkay István például következetesen ó-, közép- és újszerbhorvát-—horvátszerb korszakokra osztja, ezzel szemben Eugenija Barié megkérdőjelezi a szerbhorvát / horvátszerb sztenderd létjogosultságát, és azt hangsúlyozza, hogy ilyen nyelv soha nem létezett, 267 A fogalmat Lanstyák István, szlovákiai magyar nyelvész vezette be 1995-ben a magyar nyelv 20. századi területi változataival kapcsolatban, mert úgy vélte, a különböző államnyelvi környezetben élő magyar népesség anyanyelve olyan mennyiségű kontaktuselemet és egymástól jól megkülönböztethető sajátosságot hordoz, hogy indokolt a , többközpontú" terminus használata. Tanulmánya megmozgatta, vitákra késztette a magyar nyelvésztársadalmat. A vitát Nyelymentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról címmel Kontra Miklós és Saly Noémi szerkesztette kötetbe (Budapest, Osiris, 1998). 268 Nyomárkay: Nyelveink múltja és jelene, 42. * 183 +
