Oldal 125 [125]
A VERNAKULÁRIS NÉPNYELVEKTŐL A NEMZETI NYELVEKIG
keresztény kultúrkörben használt latin betűs írásmóddal becsempészni a nép¬
nyelvi példákat — szavakat, mondatokat a grammatikai szabályok magyarázatá¬
ba. Vagy említhetjük azokat a szerzeteseket, papokat is, akik a latin szertartás¬
könyvekben lejegyeznek egy-egy népnyelvi imádságot, temetési szöveget,
prédikációt. A kelet-közép-európai népek többsége a kereszténység felvétele és
az egyház hatalmának megszilárdulása óta a latin kultúrkörhöz tartozik, írás¬
rendszerük is erre épül. Ugyanakkor e népnyelvek közös vonása, hogy a megje¬
lenítendő hangkészletük gazdagabb, mint a latiné: például vannak kemény és
lágy mássalhangzópárok, hosszú-rövid magánhangzópárok, több nyelvben
megjelenik az ő, ü stb. Az írás tervezésénél tehát ezeket az egyedi sajátosságokat
is figyelembe kellett venni. Ez a folyamat a protestáns kulúrában a cseh Jan Hus
(Husz János) nevéhez köthető mellékjeles és betűkapcsolatokra épülő
grafémajavaslatokkal kezdődött el, és több évszázadig tartott, mire az írás a mai
formáját elnyerte.
A másik természetes igény a szójegyzékek készítése lehetett, legalábbis erről
tanúskodnak a latin szövegek lapszéleire írt népnyelvi megfeleltetések és az első,
ránk maradt szójegyzékek.
A belső tervezés következő fázisa a nyelv leírása. Itt nyilvánvalóan az indoeu¬
rópai eredetű nyelvek voltak könnyebb helyzetben, mert a rendszerük, kategóri¬
áik megfeleltethetők a kötelező mintául szolgáló latin gyrammatikák rendszerével.
A finnugor magyarnak azonban nehezebb volt a feladata, talán ezért is találkozunk
még a 19. századi gyrammatikák többségében is olyan sok , kivétellel", vagy azzal,
hogy például a hat esetbe bele nem tartozó ragokat a ragozási táblázat alatt so¬
rolják fel. A folyamat általános, nyelvenként időben eltérő menete az volt, hogy
miután a -— többnyire jól beazonosítható — nyelvtervezők kiválasztották az álta¬
luk alkalmasnak gondolt dialektust (vagy dialektusokat), ennek alapján elkészí¬
tették e változat nyelvtani leírását, összegyűjtötték és szótárba rendezték a
szókincsét. A leírás során nemcsak a grafémákat, hanem a helyesírás alapelveit
is rögzítették, a folyamat végére pedig létrejött a nyelvjárások feletti, kiegyenlített,
a tervezők egyetértésén alapuló, úgynevezett sztenderd változat. Itt kezdődhetett
az újabb fázis, a társadalom minden szintjére és rétegére kiterjedő státuszterve¬
zés szakasza. Ennek a kulcskérdése az általános elfogadás (a beszélőközösség
konszenzusa) mellett az, hogy a sztenderdizált változat a belső és a külső társa¬
dalmi interakciók mely területein fog megjelenni és elterjedni, milyen szerepet
tölt be nyilvános színtereken, mindenekelőtt az oktatásban, a tudományban, a
szépirodalomban, a jogi rendszerben és az államigazgatásban.
Mind a belső, mind a külső tervezés jellemzője a vita, az érdekek folyamatos
ütközése. Mivel a tervezési folyamat meghatározott személyekhez, konkrét cso¬
portokhoz, ezek filozófiáihoz és érdekérvényesítő erejükhöz kapcsolódik, egyik
s 123 "