Page 45 [45]
OCR
AZ ÚJRAKONSTRUÁLÁS FOLYAMATA mond, ír, beszél, szól stb. mellett megjelenő specifikus(abb) jelentésű igékkel (például panaszkodik, kárhoztat, könyörög, firtat stb.) egyrészt az eredeti megnyilatkozás kontextuális körülménye adható vissza, másrészt ezen igék alkalmazása az idéző adaptív tevékenységének eredményeként is felfogható. Ezen, jelentésüket tekintve eltérő specifikussággal jellemezhető igék a MONDÁS tartományából kidolgozott jelentés-összetevővel a befogadó figyelmét a megnyilatkozás más-más összetevőjére irányíthatják anélkül, hogy arra történne reflektálás, hogy ez valóban egybeesik-e az eredeti diskurzus közlésének aktusával, vagy ez az idéző megértő és értelmező folyamatának az eredménye." Az idéző tevékenysége ugyanakkor nem csupán arra terjedhet ki, hogy egy másik személyhez köthető diskurzus beszédaktusát milyen szemantikai öszszetevő előtérbe helyezésével reprezentálja, hanem arra is, hogy azt a konstruálás során jelen (praesens historicum) vagy múlt idejű jelenetként jeleníti-e meg. Az idéző az alapvetően múltbeli eseményt éppen zajló jelenetként is hozzáférhetővé teheti az idézés során, mint az a (4a)-ban látható. A deiktikus időjelölés az idézőnek az idézethez fűződő viszonyát és az idézetnek az aktuális diskurzusba történő beágyazódásának mértékét is megjeleníti. Az idéző a jelen idő alkalmazásával az idézet által reprezentált jelentéshez való "közelséget, pontosabban a "konstruáló közelséget" képes kifejezni, ezzel együtt az idézet dominánsabban ágyazódik az aktuális diskurzusba. A jelen idő egyúttal az idéző szemtanúságát emeli ki. A múlt idejű igealak alkalmazásával — mint az például az az (1b)-ben vagy a (3)-ban látható — az aktuális diskurzustól való "távolság" reprezentálódik, amelynek következményeként a beágyazódás mértékének alacsonyabb fokáról lehet beszélni." 17 Ennek részletes elemzését lásd Az idéző igék fejezetben. 88 A történetiségben ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy az aktuális megnyilatkozó elbeszélő múltat alkalmazva teszi elérhetővé az idézetet. Ez a múlt idő (elbeszélő igealak) az elbeszélés fő eseményeinek kifejezésére (is) szolgált. Az ,elbeszélt esemény múltbeli, a beszélő nézőpontja az esemény elbeszélésében mégis belülről érvényesül, a meghatározó a megismerő közvetlensége, vagyis a konstruáló közelsége, a közvetlen tapasztalása a szemtanúság vagy az átélés megléte, mintha a beszélő közvetlenül tapasztalná a felidézett eseményt, annak idejét". Tolcsvai Nagy Gábor: A múltak átalakulása. Jelentéstani és narratív lehorgonyzó módosulások a magyar múlt időkben a 18. század után, https://mta.hu/data/dokumentumok/i_osztaly/1_osztaly_szekfoglalok/ tng szekfogl MTA honlap.pdf (Letöltés: 2023. május 30.). Lásd még Sárosi Zsófia: Az ősmagyar kor. Morfématörténet, in Kiss Jenő — Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet, Budapest, Osiris, 2003, 152—154; uő: Az ómagyar kor. Morfématörténet, in Kiss Jenő — Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörtenet, Budapest, Osiris, 2003, 362-364; Mohay Zsuzsanna: Boszorkänyperek múlt időben, in Forgács Tamás — Németh Miklós — Sinkovics Baläzs (szerk.): A magyar nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei VIII, Szeged, SZTE Magyar Nyelvészeti Tanszék, 2015, 121-128; Németh Renáta: Múlt idejű igerendszerünk a korai középmagyar korban, in Büky László - Forgács Tamás (szerk.): A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei II, Szeged, SZTE Magyar Nyelvészeti Tanszék, 2001, 131-138; Tolcsvai Nagy Gabor: Mondad — mondta. .43 +
