Page 383 [383]
OCR
A KÉPSZÍNPADI JÁTÉK SZINTAXISÁNAK ALAPJAI len, hogy a művészek többsége azzal egyszerűsít, hogy elhagyja a porba írás és a szétszéledés közjátékait, és az alapkonfliktusra fókuszál. A kamaradráma arcjátékkal és gesztikával való eljátszásához nincs szükség tömegjelenetekre és tágas terek érzékeltetésére: szűkebb képkivágások és feles/háromnegyedes alakok alkalmazása is elegendő ahhoz, hogy egyetlen itt é most-ban vonjak össze a ,perben" érintett felek egymás közötti kommunikációját. Kérdés tehát, hogy mi indokolja a monumentális építészeti keretezést a londoni képen, ha, mint láttuk, Rembrandt a cselekményt épp csak elindító nyitójelenettel is beéri? Mielőtt erre a kérdésre válaszolnánk, maradjunk egy pillanatra a kiválasztott pillanatnál. Már Julius S. Held fölfigyelt arra, hogy Lorenzo Lotto [2.169], Rocco Marconi [2.170] vagy Tintoretto [2.144] eljárásával ellentétben, akik egyetlen kompozícióban egyesítik a vád elhangzását és Jézus válaszreakcióját, Rembrandt a két mozzanat gondos elválasztására játszik. Held mutat néhány példát Rembrandtnál a beszélgetőpartner ,kivárására" — de ezeknek sehol sem tulajdonít a narratívát értelmező dramaturgiai jelentőséget?9. A londoni képen mindenesetre erről van szó. A szószóló visszafogottan magyaráz, Jézus viszont csak hallgat, és tudomásul veszi a vádat. A , vádlók" és a , bíró" között létrejön a tranzitív kölcsönösség valamiféle minimuma, miközben az áldozat magára marad, hogy sorsáról a többiek mintegy a feje felett döntsenek, és ennyiben a „per” e szituációja strukturálisan a korai Ecce homo-éra [2.140] emlékeztet. De Rembrandt ezúttal határozottan lefojtja a kommunikációt: szemben a heccelő tömeg és a megzavarodott Pilátus összeütközésének hisztérikus izt és most-jával, a londoni kép , Tendezője" azt a köztes pillanatot tapintja ki, amikor a vádló szavai már elhangzottak, a bíró érdemi válasza viszont még várat magára. Bár minden feltétel adott hozzá, a londoni kép templomterében zem bomlik ki a konfliktus — ahogyan például Gerbrand van den Eeckhout 1660-65 közöttre datält amszterdami vásznán [2.50] történik, ahol a tehetséges tanítvány, aki nyilvánvalóan már Rembrandt londoni remekművének ismeretében komponál, nem tudja megállni, hogy Jézust és korholó pillantását ne fordítsa szembe a már inkább védekező papokkal, és bal kezével az asszonyra mutatva egyértelműsítse a Mester állásfoglalását. Holott Rembrandt megfontoltan nem megy el idáig: az akciódramaturgia értelmében felfüggeszti — eltéríti okától — a reakciót: meg-nemtörtént interakcióként rögzíti a várakozást, ezzel mintegy kitartja, mondhatni láthatóvá teszi az időt, amely majd meghozza Jézus válaszát. A kivárás dramaturgiáját, a reflexválasz felfüggesztését a kortárs színház-elméletből kölcsönzött müszöval slow motion-nak vagy — a kortärs filmelmelet terminusät haszval válaszol a vele szemben álló írástudónak, miközben ezt a központi párbeszédet két oldalról a történet további fázisait érzékeltető csoportok övezik, a háttérben egy allegorikus anyafigura pedig még morális tanulságot is érezteti. V6. BATSCHMANN 1982, 91. 960 Heıp 1973, 119. 381
