Page 382 [382]
OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA Nyilvánvaló, hogy ez a viselkedés spontán-dramaturgiai szempontból inadekvát a beszedhelyzettel: Jézus kitér az azonnali válaszadás/ítélkezés elől. Mint említettem, voltaképp húzza az időt. Titokzatos ténykedésével arra játszik, hogy kibillentse magabiztos helyzetükből az írástudókat, hogy önvizsgálatra intse őket, míg végül mind eliszkolnak a helyszínről: azt akarja elérni, hogy négyszemközt maradhasson a bűnös lélekkel. A válasz halogatása addig tart, amíg az itt elveszíti köztér-jellegét, és az emberi megértés olyan bensőséges helyévé alakul át, ahol Jézus már úgy intheti bűnbánatra és feslett életmódja feladására az asszonyt, hogy közben nem szégyeníti meg mindenki szeme láttára. Ez indokolja Jézus retorikus kérdését is: , Hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged? [...] Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!" Jézus tehát nem hagyja szó nélkül a bűnt, nem tagadja meg a Törvényt, csak gyakorlásának formális-nyilvános módját változtatja meg. A Rembrandt által kiválasztott nyitójelenet sugallata az tehát, hogy a bűnről való igazság kimondásának meg kell ugyan történnie, de az egyelőre — itt és most — nem történhet meg. Előtte Jézusnak ki kel/ ürítenie a teret. Ebből adódik Rembrandt voltaképpeni ábrázolásproblémája: lehetséges-e, és ha igen, hogyan lehetséges a halogatást — egy akció még meg-nem-történtét — képeseménnyé formálni? Miként tudja a festő úgy bonyolítani azt, ami szemünk előtt zajlik, hogy abban egy majdan bekövetkező másik esemény inverzét ismerjük fel? Hogyan kell felfüggeszteni az itt és most-ot, hogy az megnyíljon az izt, de nem most perspektívája felé? Az a tézisem, hogy Rembrandt ezt a feladatot többféle rendezői húzással — a slow motion és a suspense-dramaturgia alkalmazásával, illetve a játéktér vizuális átkeretezésével — éri el: valami ilyesmit értek összefoglalóan a színházi proszcénium kronotoposzának kreatív alkalmazásán. [Az időhúzás dramaturgiája: a testek, a tér és az idő diszlokációjal Rembrandt rendezői originalitása abban ragadható meg, hogy fölismeri egyrészt az idő múlásának, másrészt a hely funkcióváltozásának szerepét a házasságtörő asszonyról való elbeszélésben — ez olyasféle drámaszerzői-dramaturgi észjárásra vall, amelyhez a korszak festői között (beleértve a legjelentősebbeket is) még csak hasonlóra sem látunk példát. Mégis tanulságos a londoni képet annak a klasszikus európai képhagyománynak a kontextusába illeszteni, amely amúgy valószínűleg semmilyen közvetlen szerepet nem játszott kialakulásában. Mindenekelőtt: figyeljük meg, hogy a londoni képhez hasonló hatalmas architektonikus játékteret csak olyan festők választottak az elbeszélés kereteként, mint Tintoretto [2.144] vagy Poussin [2.145], akik a történet teljes menetét igyekeztek belefoglalni a narrációba. A szerteágazó eseménysor összefűzése egyetlen monoszcenikus jelenetté nemcsak a , színészvezetés" komplikáltsága miatt nagy igényű feladat, hanem azért is, mert tágas, tagolt és jól áttekinthető terek kialakítását igényli a festőtől.259 Nem vélet959 Poussin Jézusa [2.145] például groteszk benyomást tesz, amikor két kezével két rámutató gesztus differenciálásá380
