Page 382 [382]
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA
Nyilvánvaló, hogy ez a viselkedés spontán-dramaturgiai szempontból inadekvát a
beszedhelyzettel: Jézus kitér az azonnali válaszadás/ítélkezés elől. Mint említettem, vol¬
taképp húzza az időt. Titokzatos ténykedésével arra játszik, hogy kibillentse magabiztos
helyzetükből az írástudókat, hogy önvizsgálatra intse őket, míg végül mind eliszkolnak
a helyszínről: azt akarja elérni, hogy négyszemközt maradhasson a bűnös lélekkel. A
válasz halogatása addig tart, amíg az itt elveszíti köztér-jellegét, és az emberi megértés
olyan bensőséges helyévé alakul át, ahol Jézus már úgy intheti bűnbánatra és feslett
életmódja feladására az asszonyt, hogy közben nem szégyeníti meg mindenki szeme lát¬
tára. Ez indokolja Jézus retorikus kérdését is: , Hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el
téged? [...] Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!" Jézus
tehát nem hagyja szó nélkül a bűnt, nem tagadja meg a Törvényt, csak gyakorlásának
formális-nyilvános módját változtatja meg.
A Rembrandt által kiválasztott nyitójelenet sugallata az tehát, hogy a bűnről való
igazság kimondásának meg kell ugyan történnie, de az egyelőre — itt és most — nem
történhet meg. Előtte Jézusnak ki kel/ ürítenie a teret. Ebből adódik Rembrandt volta¬
képpeni ábrázolásproblémája: lehetséges-e, és ha igen, hogyan lehetséges a halogatást
— egy akció még meg-nem-történtét — képeseménnyé formálni? Miként tudja a festő
úgy bonyolítani azt, ami szemünk előtt zajlik, hogy abban egy majdan bekövetkező
másik esemény inverzét ismerjük fel? Hogyan kell felfüggeszteni az itt és most-ot, hogy
az megnyíljon az izt, de nem most perspektívája felé? Az a tézisem, hogy Rembrandt
ezt a feladatot többféle rendezői húzással — a slow motion és a suspense-dramaturgia
alkalmazásával, illetve a játéktér vizuális átkeretezésével — éri el: valami ilyesmit értek
összefoglalóan a színházi proszcénium kronotoposzának kreatív alkalmazásán.
[Az időhúzás dramaturgiája: a testek, a tér és az idő diszlokációjal Rembrandt
rendezői originalitása abban ragadható meg, hogy fölismeri egyrészt az idő múlásának,
másrészt a hely funkcióváltozásának szerepét a házasságtörő asszonyról való elbeszélés¬
ben — ez olyasféle drámaszerzői-dramaturgi észjárásra vall, amelyhez a korszak festői
között (beleértve a legjelentősebbeket is) még csak hasonlóra sem látunk példát. Mégis
tanulságos a londoni képet annak a klasszikus európai képhagyománynak a kontex¬
tusába illeszteni, amely amúgy valószínűleg semmilyen közvetlen szerepet nem játszott
kialakulásában.
Mindenekelőtt: figyeljük meg, hogy a londoni képhez hasonló hatalmas architekto¬
nikus játékteret csak olyan festők választottak az elbeszélés kereteként, mint Tintoretto
[2.144] vagy Poussin [2.145], akik a történet teljes menetét igyekeztek belefoglalni
a narrációba. A szerteágazó eseménysor összefűzése egyetlen monoszcenikus jelenetté
nemcsak a , színészvezetés" komplikáltsága miatt nagy igényű feladat, hanem azért is,
mert tágas, tagolt és jól áttekinthető terek kialakítását igényli a festőtől.259 Nem vélet¬
959 Poussin Jézusa [2.145] például groteszk benyomást tesz, amikor két kezével két rámutató gesztus differenciálásá¬
380