OCR
A DRÁMA-PROBLÉMA HELYE A REMBRANDT-KUTATÁSBAN A Bűnbánó Júdással kapcsolatban eleve sokatmondó tény, hogy a téma önálló jelenetként való ábrázolása is a mindössze huszonhárom éves ifjú sajât invenciôja#3#: ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a szóban forgó újtestamentumi epizod (Mt 27.3-5) adekvát képi elbeszéléséhez — ikonográfiai hagyomány híján — minden mozzanatot a festőnek magának kellett kitalálnia. A kortársi reakciókból ítélve, a mű mindenesetre komoly sikert aratott. A kutatás nemcsak számos egykori másolatot tart számon"55, de azt is tudjuk, hogy Rembrandt, noha többször kölcsönadta, sosem adta el — végig megtartotta magának a festményt. Érdekesebb ennél a fogadtatástörténet egy eddig nem vizsgált különös fejleménye: hogy a kétségbeesett Júdás-figura, noha egy tizenegy alakot felvonultató zsúfolt kompozíció része, egészen önállóan kel életre a nézők és másolók kezen. Jan Gillisz. (Joris) van Vliet (1600/1610-1668?) mär 1634-ben elkészíti a figura félalakos rézkarc-másolatát [2.39], amelyet egy-két évtizeddel később egy angol rézmetsző, Richard Gaywood a , síró" filozófus, Hérakleitosz ábrázolásaként egyesít egy nevető katona fejét ábrázoló tenyérnyi Rembrandt-kép (tronie) szinten Vliet ältal karcolt köpiäjäval mint a „nevet6” Demokritosszal [2.40].3° A Gary Schwartz ältal Gaywoodnak attribuält metszeten Wenzel/Wenzeslaus Hollar (1607-1677) neve szerepel alkotökent. A Ciartres-nak nevezett Francois Langlois (1588-1647) is készített egy hasonlöt [2.41]. E grafñikus képiäkat karaktertipusként és kifejezésformulaként#37 még a XVIII. században is szívesen alkalmazták. Vizsgálódásom fő tézise szerint a motívum gyors elkülönülése és önállósodása nem véletlen, és összefügg Rembrandt dramaturgiai koncepciójával, illetve a kép teljesítményével.498 Felttind, hogy hosszt &s ittasult laudäciöjäban Huygens is Joris van Vliethez 434 Vö. BRuYN 1970, 30-31. Korábbi — elbeszélő ciklusokba illeszkedő — alkalmi előfordulásokat említ BIALOSTOCKI 1973, 144f., hozzátéve, hogy ezeken Júdás személye nem játszik lényeges szerepet. CoRpus I. 1982, A15, Vol. I. 191. skk., BIALOSTOCKI 1984, a későbbi feldolgozásokról Id. PIGLER 1974, Bd. I. 344-345. Vö. LCI 1968-1976, Bd. 2, 447. 435 A kópiákat az eredetit publikáló Collins Baker vette számba (vö. COLLINS BAKER 1939), listáját az RRP szerzői egészitették ki, Id. Corpus I. 1982, 193-195. 436 ScHwarrz 2014, 68-72. Vô. Corpus I. 1982, A 15, 194. 437 Frederic Schwartz van Vliet félalakos Júdás-kivágását önértékű zronie-nak minősíti: vö. F. SCHWARTZ 1989, 93—95. 438 Motívumok önállósítása amúgy nem szokatlan eljárás a korszakban. Az összeszorított kezek gesztusát például Rembrandt is leideni mestere, Willem Swanenburg egy Abraham Bloemaert bűnbánó Szt. Péteréről készült metszetmásolatáról (közli SCHWARTZ 1985, 45.) kölcsönözte, alkalmazta amszterdami kis 7obit-képén (olaj, fa, 40,1x29,9 cm), Amsterdam, Rijksmuseum, 1626. Br. 486 [2.42], majd a Júdás megfestése után, 1631-es nagy Lázár feltámasztása-karcának egyik döbbent tanítványán meg is ismételte [2.43]. Joshua Bruyn még azt a (megítélésem szerint nagyon valószerűtlen) lehetőséget is felvetette, hogy Rembrandt utólag, a már megtalált szuggesztív figura-sémához keresett volna ikonografikus keretet, s találta meg a bűnbánó Júdásban az alkalmas bibliai széveghelyet. V6. Bruyn 1970, 30-31. A londoni Art in the Making. Rembrandt c. kiállítás katalógusa egy Lievens-tollrajzot is közöl (BOMFORD-RÜGER 2006, no. 1., 6.), a Gethsemäne-kertben imädkoz6 Jezus szorosan összekulcsolt kezeit jelölve meg Rembrandt közvetlen forrásaként. David Rosand az imádkozó Szt. Jeromos korai karcát (B. 101.), illetve — távolabbról — a drámai erejű 1635-ös Jakob-rajzot [3.134] hozza vele összefüggésbe (vö. RosanD 2002, 223-226.) Sluijter mindenesetre joggal teszi hozzá, hogy az efféle átvételek mit sem mondanak arról, hogy mit csinál velük a festő a mű konkrét kontexusában. Ezért aztán Huygens szavaiban nem a Schwartz emlegette dilettáns retorikus szóvirágait, hanem egy valódi műértő spontán érzelemkitörését látja. Vö. SLUIJTER 2009, 43. n. 56., 57. 189