Oldal 150 [150]
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA
Látható: Caravaggio esztétikai stratégiája a befogadói jelenlét egészen más módo¬
zatara?83 épit, mint Rembrandté, akinél a forma az , implicit néző" meghatározott,
narratíva-függő szerepének eljátszását igényli tőle. Ehhez Rembrandtnak egy sor olyan
reflexív képelemet — belső keretezéseket, megkülönböztetéseket, relativizálásokat — kell
alkalmaznia, amire Caravaggiónak egyszerűen nincs szüksége. Ez a különbség sok min¬
dent elmond a két festő eltérő attitűdjeiről, tematikus vonzalmaik és formálásmódjaik
markáns különbségeiről.
Mert kettejük esetében nemcsak nagyon különböző történeti világokról, szocio¬
kulturális környezetekről és divergáló tartalmakról van szó. Caravaggio szemében e
radikális közvetlenségből leginkább a dolgok, a testek, a teremtett , világ" pőre lété¬
nek, szellem- és kifejezéstelenségének új léttapasztalata adédik?84; a korai Rembrand¬
téból viszont — nem kevésbé modern és nem kevésbé radikális módon — éppenséggel
az emberi szubjektum magáértvalóságáé, amely drámákat is megalapozhat. Caravaggio
ikonikus észjárásában alárendelt jelentősége van a dramaturgiai aspektusnak, vagyis
az emberi cselekvés mint olyan mimézisének285; Rembrandttól viszont a létezés ese¬
ménytelensége, a világtalan, testies természet léte iránti néma áhítat volt idegen. Ezért
bizonyos történetek megjelenítésében inkább az egyik, másokban inkább a másik festői
megközelítése bizonyul művészileg-esztétikailag termékenyebbnek. Gondolatmenetem
későbbi pontjain (a 443. illetve a 465. oldalaktól) a két mester két azonos tárgyú mun¬
kájának összehasonlításával arra fogok rámutatni, hogy a két ellentétes karakterű elbe¬
szélés drámai igazságát — szinte csereszabatos módon — mindketten ott vétik el, ahol a
másik éppenséggel a legragyogóbb képi megoldást találja rá.
De a munkáikból áradó vitathatatlan erőt, amelyet kortársaik is azonnal érzékel¬
tek és a maguk módján nyelvileg racionalizáltak is, mindkettőjüknél úgy tekinthetjük,
mint valamifajta kényszerítő képességet, amellyel rávesznek bennünket a maguk — a
forma által közvetített — látószögének elfogadására: arra, hogy nézőként ne egyszerűen
a képet nézzük, hanem a képpel nézzünk, azaz általa lássuk, ami épp így és nem másként
mutatkozik meg benne?®°.
Caravaggio és Rembrandt e különös esztétikai komplementaritása azért lehetséges
tehát, mert képeiket mindketten olyan komplex vizuális deixisekként komponálják meg,
amelynek kizárólagos origójában immár az alkotó, illetve a befogadó , én"-je áll. De hang¬
súlyoznom kell: ez az ,én", noha modernségük legfőbb indikátora, mégsem a modern
élményesztétikák romantikus szubjektivitásának jegyében fogant. Ellenkezőleg. , A világ
283 David Carrier — Leo Steinberg Caravaggióra vonatkozóan kifejtett , beépített néző"-jével szembeállítva — , beépí¬
tett nem-néző"-ként jellemzi Fried koncepcióját, amelyet ebben a cikkben a Courbet-könyv alapján ismertet, de
amely, mutatis mutandis, a két későbbi Caravaggio-könyvre is érvényes: vö. CARRIER 1986, 8—11.
284 A gondolatot — részletes műelemzések formájában — itt fejtettem ki: RENy1 2001, Rényi 2009c
285 Aurers 1976, 15-19.
286 Merleau-Ponty-ra hivatkozva tekinti a nézé effele bevonödäsät Gottfried Boehm is „a modernek kopernikuszi
fordulatának": vö. BOEHM 2001, 580-581.
148