OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA Kérdésfeltevésem szempontjából mármost fontos körülmény, hogy Imdahl kezdettől fogva kísérletezett az ikonika elbeszélő képekre való kiterjesztésével is: annak vizsgálatával, ahogy a festő vagy rajzoló az elbeszélés természetes egymásutánját (újrafelismerhető heteronómiáit) egy állókép vizuális komponenseinek tiszta egyidejűségévé (láthatóságok autonóm struktúrájává) alakítja át. A Gziotto-könyv megfogalmazása szerint az ilyen ábrázolásnak , mind a szöveg kategoriális sorrendiségének, mind a kép kategoriälis szimultaneitäsänak” eleget kell tennie265. Imdahl a sikerült képet olyan, a ,látásnak tett ajánlatként" (Sehangebor) kezeli, amelynek ,minden magával hozott látás-elvárást és nyelvileg is kimondandó esemény-elképzelést a kifejezésben szemléletes és csak a szemlélés számára hozzáférhető evidenciává" kell felfokoznia. A jó kép nem bízhatja a szemlélést a nézői önkényre, a láthatóságok és kulturális jelek labirintusában való csapongás és tévelygés esetlegességeire: ezért Imdahl képekről szólva rendre képkonstrukciókról beszél, amelyek meghatározott céllal vezetik, irányítják és ösztönzik a mindenkori szemlélőt arra, hogy azz és úgy lássa, amit és ahogy az adott kép egyedi konstrukciója a maga saját logikáját követve fölkínál neki. A Sehangebot koncepciója, bár döntő szerepet juttat a szemlélő aktivitásának, ezt éppen nem recepció-, hanem alkotásesztétikai alapon teszi: az imdahli ikonika főszereplője kétségkívül az alkotó, aki a képen művészi módszerességgel állítja elő a szemlélés képtapasztalattá szervezésének feltételeit. Mindez strukturálisan összecseng az , implicit néző"-ről mint a formába beépített funkcióról korábban (Id. 133ff.) mondottakkal. Az elbeszélés heteronómiáit megjelenítő eszközök és vizuális eljárások, illetve a képkonstrukció létrehozásának autonóm szabályai természetesen történetileg és kulturálisan is változók; használatukba nyilván belejátszanak a műveknek az adott kultúrában tulajdonított intézményes funkciók, szokások, megannyi korspecifikus szellemi, vallási és érzelmi ambíció, várakozás és hasonlók. Ezek azonban Imdahl számára inkább csak keretfeltételek, amelyek ismerete szükséges, de nem elégséges feltétele a voltaképpeni művészettörténészi feladat ellátásának: hogy precíziós elemzések révén úgyszólván tudományos objektivitással határozzuk meg minden egyes mű mint Sehangebot kivételességét: az egyedi művek , képi identitását"266 mint , semmi mással nem helyettesíthető kifejezési minőséget" 267. Imdahl a Mária és Jézus életét feldolgozó padovai freskócikluson azt veszi górcső alá, hogy miként kombinálja Giotto a kép virtuális terében és valóságos képsíkján e kétféle, de egyidejűleg tevékeny látásmódot úgy, hogy minden beteljesült mű adekvát szemlélése során az ábrázolt esemény új üdvtörténeti dimenziója, egy új, magasabb rendű értelemegész táruljon föl a befogadó előtt. Például: Jézus Júdás csókja általi elárultatásának leképezett eseménye [2.28] a látható világ (a szcenikai tér, a mozgó testek, a 265 IMDAHL 2003, 9. 266 ImpaHt 2003, 83. 267 Impant 2003, 14. 144