Seite 127 [127]
TEORETIKUS SEGÉDMODELLEK
A valóságos befogadó tényleges-aktuális jelenléte a kép előtt az esztétikai tapasztalat¬
ban egészen virtuálissá kell hogy váljon: amit lát, azt úgy kell megélnie-megértenie,
mintha ő maga ott sem volna. Friedet — mint könyve előszaváben explicite is kifejti
— nem a műfajok és témák, az emelkedett-nyilvános vagy banális életképi események,
illetve a befogadói válaszok vallási, politikai, morális vagy szentimentális tartalmai
érdeklik: inkább a mű és a néző közötti ontológiai szakadék problémája foglalkoztatja
a felvilágosodás évszázadában.!88 Az olyan eszmei-társadalmi-politikai kontextualizá¬
ciók, amelyek figyelmen kívül hagyják a polgári alapokra helyeződő művészet ebben is
kifejeződő esztétikai autonómiájának új státusát, épp a lényegi ponton vétik el a dolgot.
A modernitás új keletű művészi paradoxonáról van szó. A modern mű olyan esztétikai
képződmény, amelynek intenciója nem a néző meggyőzése, megnyerése, a neki való
tetszés, illetve igényeinek kiszolgálása, hanem önmagáért-valóként bontakozik ki, és azt
követeli, hogy ilyen autonóm létezőként tekintsék, és saját, belső értelemkövetelése sze¬
rint értsék, illetve ítéljék meg!??. , Csak az biztosíthatja a néző képpel szemközti valós
jelenlétét, illetve a kép kiváltotta bűvöletét, hogy a néző távolléténak vagy nemlétének
fikciója érvényben marad."!99 Fried talán azért is ragaszkodik az okos és konzekvens
Diderot tanúságához, mert a Sz/onban kiállított művek hosszú éveken keresztül folyta¬
tott írásos szemlézése egy kritikus és reflexív polgári individuumnak az így — autonóm
létezőként — fölfogott művekkel szembeni szabadon választott befogadói viselkedését
dokumentálja, ritka koncentrációban !!.
Fried a festői műnek mint formának tulajdonított önértékűség ez új képzetéből
vezeti le egy jellegzetes figuratív alakzat, az abszorpció eluralkodását a korszak francia
festészetében. Olyan emberi állapotok ábrázolásáról van szó, amelyekben a figurák úgy
el vannak merülve, hogy a néző önkéntelenül is azt érzékeli, hogy azok nem vesznek
tudomást róla. A bibliát felolvasó apa szavain csüngő családtagok, a játékába egészen
belefeledkező gyermek, a hitszónok szavait izgatottan jegyzetelő írnok, a gondolatai
188 Osras 2018, 173-177. Winckelmann-kôünyvében Radnôti Sändor is hasonléképp értelmezi Fried modelljét: Id.
RADNÔTI 2010, 169-170.
189 Vö. Osras 2018. Frieddel egyidejűleg, de tőle függetlenül jut hasonló meggyőződésre Oskar Bátschmann is, aki
egy először 1974-ben publikált dolgozatában — a Pygmalion-mítosz XVIII. századi átértelmezéseinek példáján
— mutatja meg, hogy az élettelen műveket a korszak , enthuziasztikus nézője" miként értelmezi át önelvű, eleven
szubjektumokkä. Vö. BÄTSCHMANN 1992, 240. Ha Fried äbräzoläsäban az 1750 utäni francia festeszet központi
fantazmája a néző nem-létének fikciója, akkor ennek Bátschmann-nál a mű nem-létéé felel meg. Vö. ehhez utóbbi
jegyzetét, BATSCHMANN 1992, 267, valamint a szerkesztő Wolfgang Kemp fontos kommentárját, KEMP 1992a,
237-238.
190 FRIED 1980, 103. Ez a képekkel szembeni beállítódás ontikus pendantja annak az ábrázolási elvnek, amely szerint
„a költő nem bízhatja magát teljesen képzelete szabad szárnyalására: bizonyos korlátokat tiszteletben kell tartania.
A dolgok valóságos lefolyásának kivételes fordulataihoz kell szabnia magartartását, s ez a költő legfőbb törvénye."
Vô. DIDEROT, Denis: Színészparadoxon. A drámaköltészetről. Magyar Helikon, Budapest 1996, 143. Vö. FODOR
1974, 65—66, aki ebben a felismerésben a realizmus felé tett nagy lépést látja.
191 A diderot-i attitűd nyilvánvalóan a Laokoón-szoborcsoportot elemző kortárs Goethéére hajaz, vö. itt 95-101.:
közismert Goethe lelkesedése Diderot festészetfelfogása iránt, de itt nincs terem ezt az összefüggést részleteiben is
taglalni.
125