Oldal 114 [114]
OCR
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA vért). De a fiú szemeit eltakaró mozdulata is híján van annak a brutalitásnak, ami a pétervári képen Ábrahám energikus, cselekvő jelenlétét eltölti!46. A hosszú kést tartó bal karjából hiányzik az átütő erő. Rembrandt rendkívül precíz rajzolással érzékelteti, hogy a pátriárkát voltaképp a gyöngéd, de határozott angyali ölelés fordítja kifelé: ez kelti azt a látszatot, mintha Ábrahám heves lendületet venne, holott a torokmetszés eltervezett, kíméletesen csendes mozdulatához erre nem is volna szüksége. A fizikai interakciók, mozdulatok és ellenmozdulatok szintjén tehát egyrészt csökkentett intenzitást, másrészt — kölcsönösség és egyenértékűség helyett — bizonyos aszimmetriát tapasztalunk. De ez épp ellentétes irányú, mint az, amit a bibliai elbeszélésnél láttunk: itt nincs fentről érkező parancs, sem annak engedelmes végrehajtása. Miközben a hírnök, a rejtőzködő Istennek ez az itt nagyon is emberarcú követe minden erejével azon van, hogy szelíd baráti hangon, közvetlenül értesse meg a megrendült ősatyával azt, ami történt! 47. Ábrahám közvetlenül nem viszonozza ezt a közeledést: nem méltatlankodik, nem is hálálkodik az angyalnak. Miközben ajkai kissé elnyílnak, összevont szemöldökkel, gondterhelten egy láthatlan/ismeretlen célpontra mered a távolban. , Magába merül", mondanánk azonnal, érezve a különbséget az angyal tranzitív (mert közvetlenül Ábrahámot megszólító) és a pátriárka intranzitív (mert közvetlenül valami meghatározhatatlanra irányuló) kommunikációja között. Bár fizikailag ozz van, lénye még sincs jelen az angyal kezdeményezte halk szavú beszélgetésben. Mármost azzal, hogy aszimmetrikussá teszi az isteni hírnök és a pátriárka dialógusát, Rembrandt arra készteti a nézőt, hogy az ősatya zavarát valós megtorpandskent „jatssza le” magában. Vegyük észre, hogy ez a felfüggesztés nem teszi drámaiatlanná a jelenetet, sőt: csupán a célirányos cselekvés tárgyától valé eltéritését dramatizálja. Ezért támad az a benyomásunk, hogy amint az isteni intervenció folytán Ábrahám szem elől veszti közvetlen célját, tárgytalanná vált tekintete kényszeresen a visszájára fordul. Rembrandt Ábrahámja, az angyal beavatkozása nyomán elsőre nem a kegyelem mámorító fényével szembesül: az üresség tükrében, amire rámered, önmagát pillantja meg, azt az önkívületi állapotot, amelyben épp elmetszi a fiú torkát. Mert hisz a maga részéről már elkövette a tettet: az Úr angyala csak akkor avatkozik közbe, amikor Ábrahám önszántából már nem tudná visszacsinálni a gyerekgyilkosságot. , Mit művelek én itt?" — kérdezheti a robusztus férfi zavartan és tanácstalanul, miközben magas, kopasz homloka és szigorúan összevont szemöldöke mögé, sötét szemüregeinek mélyére rejti zavarát. Nem 146 Hasonló mozdulatot, illetve beállítást látunk egy Iphigénia (esetleg Jephta lányának?) feláldozását ábrázoló 1655 k.-i rajz mésolatän [2.181], amit a British Museum 6riz, vô. SL107. Ikonogräfiai érdekesség, és tragikus érzékre vall, hogy Rembrandt nem hóhérral végezteti el az áldozatot, hanem — akärcsäk Ábrahám — Agamemnón (illetve Jephta?) maga hajtja végre. 147 Ebben a szokatlan közvetlenségben Marian Bisanz-Prakken is Rembrandt saját ötletét véli felfedezni — de az ebből fakadó dramaturgiai következményeket nem firtatja. Vö. KAT. WIEN 2004, no. 111, 244. 112
