Page 86 [86]
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA
illetve az értékelésben. Nem az elvben faktuális — bár adat vagy bizonyíték hiányában
egyelőre nem megválaszolható — kérdésekre, inkább a képek adekvát esztétikai befo¬
gadásának látszólag hiányzó feltételeire gondolok. Az olyan kérdések, hogy egyáltalán
melyik történet ábrázolásáról van szó, hogy épp mi esik meg a szereplők között, vagy
hogy egyáltalán hihetünk-e a szemünknek, és csakugyan az történik-e, amit látunk
stb. — nem tudományos absztrakciók, nem a szakkutató dilemmái, hanem a narratív
kép minden olyan laikus nézőjéé is, aki nem elégszik meg a színek, formák és hangu¬
latok közvetlen élvezetével, hanem szeretné történetként is, képként is teljes értékűen
érteni és befogadni, amit lát. Azért beszélek látszólag hiányzó tudásról, mert a , Remb¬
randt-dramatológia" célja épp az, hogy rámutasson a művek egy olyan szisztematikus
olvasásmódjának lehetőségére, amely sok ilyen akadályt kiküszöbölhet.
Első példám a pétervári Ermitázs enigmatikus remekműve 1665-ből [2.03], amelyre
Hámán parancsot kap Mordecháj dicsőítésére címen fogok hivatkozni. Azért fogalmazok
így, mert korántsem egyértelmű: az egymástól elkülönült, ikonográfiai azonosítókkal
alig-alig felszerelt három kosztümös férfialak egyáltalán melyik történetből lép elénk.
Ki kicsoda, mit tesz, illetve mi történik közöttük? Bonyolult filológiai háttérvizsgála¬
tokkal persze az efféle ikonográfiai kételyek — többé-kevésbé — eloszlathatók: részletes
elemzésemben (Id. itt az 520. oldaltól) ismertetek is majd különféle hipotéziseket, és
érvelni fogok az általam is támogatott értelmezés mellett. Megítélésem szerint ugyanis
a kép azt a pillanatot dramatizálja, amikor a hatalomvágyó Hámán utasítást kap Ahas¬
vérus királytól, hogy — korábbi jó szolgálataiért járó kitüntetésként — öltöztesse királyi
pompába, és dicsőítve vezesse végig a városon legfőbb személyes ellenségét, a zsidó Mor¬
dechájt. De látnunk kell, hogy a feladat csak félig van megoldva az ikonográfiai beazo¬
nosítással: magyarázatot kell találnunk a figurák rejtélyes összefüggés-nélküliségére is.
Ha egyébként azt állítom, hogy a korai, majd az érett Rembrandt , elbeszélő? művésze¬
tét éppenséggel a szituációk rendkívül precíz artikulálása, illetve az emberi viselkedések
gondos összehangolása jellemezte, akkor aligha mondhatjuk, hogy a pétervári Hámán
esetében a festő elfelejtett pontosan bonyolítani, netán elvesztette érdeklődését a nar¬
ratíva iránt. Inkább azt kell feltételeznünk, hogy itt a protagonistákat másféle logika
fűzi össze egymással; olyasféle színházi jellegű szemléletesség érhető itt tetten, amelynek
kimutatása a művészettörténet és a képnarratológia bevett érvkészletével aligha lehetsé¬
ges. Olyan kérdésekre gondolok, mint: mire szolgál az alacsony asztal vagy mellvéd (?),
amely elválasztja a háttér figuráit a főszereplőtől; mi a dramaturgiai funkciója annak,
hogy Hámánnal nézőként frontálisan szembesülünk; és — festői ábrázolásokon fölöt¬
tébb szokatlan módon — miért hunyja le a szemét? Továbbá: mit csinál a két hátsó alak,
akit Mordechájként és Ahasvérusként azonosíthatunk? Van-e tárgya, illetve közös-e a
tárgya kettejük ugyanabba az irányba tartó tekintetének?
Ilyen és hasonló kérdések a szemlélés során minden nézőben nagyon is jogosan
merülnek fel — és aligha érhetjük be esetleges válaszokkal, alkalmi magyarázatokkal. Ha
84