Page 79 [79]
OCR
ELBESZÉLÉS VAGY DRÁMA? A KÉRDÉS FELVETÉSE A festészetet — eddigi tudomásunk szerint — először az i. e. 6—5. században a keószi Szimonidész hasonlította az írásművészethez: híres mondását — ,a festészet hallgatag költészet, a költészet viszont hangos festészet" — Plutarkhosz idézi egyetértőleg Az azhéniak inkább háborúban vagy inkább bölcsességben tűntek ki? című rövid értekezésében, hozzátéve, hogy ,a tetteket, amelyeket a festő jelenidejűként mutat meg, a költők a múltban történtként beszélik el"!8. A tézis persze eredetileg nem ágazati- vagy műfajesztétikai kontextusban hangzott el, minthogy e szerzők költészeten voltaképp történetírást, tehát par excellence ,a múltban megtörténtek" utólagos összefoglalását értették. Plutarkhosz szerint a festő ugyanazt teszi, mint a történetíró; emiatt méltathatja például Thuküdidész történetírói stílusát azzal, hogy olyan érzékletesen beszél, mintha festene: mint aki olvasóit úgyszólván az elbeszélt események jelen idejű szemtanúivá képes változtatni. A különböző műfajok összehasonlításának ez a plutarkhoszi ötlete talán Arisztotelésztől ered, aki Poétikájában az eposzi költészet, illetve a történetírás művészetét a színpadon előadott drámáéval állította szembe. Arisztotelész, mint közismert, ebből — utólagos elmondás és aktuális történés formakülönbségéből — fejleszti ki drámaesztétikáját. Emiatt a dráma színpadán minden történet szükségképpen nyitott kimenetelűként értelmeződik, és a nézőtől azt igényli, hogy az események alakulását, a dramatis personae tetteit vagy aktuális cselekvéseit a jellemekből fakadó döntések valószínűségeinek, illetve a sors szükségszerűségének felismerése alapján jelen idejű eseményként tapasztalja, illetve értse meg. Az elbeszélő ezzel szemben — akár eposzok szerzőjéről, akár történetíróról van szó — lezártként, végérvényesen adottként tekint a történésekre. Plutarkhosz nem teljesen alaptalanul helyettesíti a drámát a festészettel — a kettő között már Arisztotelész is strukturális rokonságot látott. Mindkettő prezentáló művészet: azzal, amit megmutatnak, mindenkori nézőjüknek szükségképpen aktuálisan, izt és most kell szembesülnie. Csakhogy, amikor Plutarkhosz dráma helyett festészetet mond, vagyis a bemutatás jelenidejűségének analóg mivoltára céloz, nem esztétikailag érvel, mint Arisztotelész. Nem ellentétes formaelvekre gondol, ellenkezőleg: számára a jelenidejűség csupán az elbeszélői stilus kérdése, és valójában inkább történetírás és festői ábrázolás egyívású mivoltát, lényegi közösségét hangsúlyozza. Epika és festészet médiumainak eltérő természete nem jelent elvi különbséget annak megítélésében, hogy mit és mi célból kell ábrázolniuk. Hiába prezentál a festő jelen időben, műve akkor is mintegy narratív emlékműként funkcionál: éppúgy a , győztes méltóságok, csaták és hősök" (Plutarkhosz) hírnevének fenntartását szolgálja, mint a történetíróé. Ezen az alapon köttetik aztán tartós szövetség közöttük: ez a könnyen adaptálható leegyszerűsítés alapozza meg a , történeti kép" műfaját, és emeli azt rögtön a képzőművészetek műfaji hierarchiájának 17 — Plutarkhosz: Moralia. Erkölcsi, filozófiai, állambölcsészeti kérdések, összeáll. Rakonczai János, Bába Kiadó, Szeged, 2012, 236. Vö. Szönvı 2004, 13.; BARTHA-Kovács 2010, 20. skk. Értelmezéséhez Id. NAGEL 2003, 1—2. 18 Ibid. 77
