Page 79 [79]
ELBESZÉLÉS VAGY DRÁMA? A KÉRDÉS FELVETÉSE
A festészetet — eddigi tudomásunk szerint — először az i. e. 6—5. században a keószi
Szimonidész hasonlította az írásművészethez: híres mondását — ,a festészet hallgatag
költészet, a költészet viszont hangos festészet" — Plutarkhosz idézi egyetértőleg Az azhé¬
niak inkább háborúban vagy inkább bölcsességben tűntek ki? című rövid értekezésében,
hozzátéve, hogy ,a tetteket, amelyeket a festő jelenidejűként mutat meg, a költők a
múltban történtként beszélik el"!8. A tézis persze eredetileg nem ágazati- vagy műfaj¬
esztétikai kontextusban hangzott el, minthogy e szerzők költészeten voltaképp törté¬
netírást, tehát par excellence ,a múltban megtörténtek" utólagos összefoglalását értet¬
ték. Plutarkhosz szerint a festő ugyanazt teszi, mint a történetíró; emiatt méltathatja
például Thuküdidész történetírói stílusát azzal, hogy olyan érzékletesen beszél, mintha
festene: mint aki olvasóit úgyszólván az elbeszélt események jelen idejű szemtanúivá
képes változtatni.
A különböző műfajok összehasonlításának ez a plutarkhoszi ötlete talán Arisztotelész¬
től ered, aki Poétikájában az eposzi költészet, illetve a történetírás művészetét a színpa¬
don előadott drámáéval állította szembe. Arisztotelész, mint közismert, ebből — utólagos
elmondás és aktuális történés formakülönbségéből — fejleszti ki drámaesztétikáját. Emiatt
a dráma színpadán minden történet szükségképpen nyitott kimenetelűként értelmező¬
dik, és a nézőtől azt igényli, hogy az események alakulását, a dramatis personae tetteit
vagy aktuális cselekvéseit a jellemekből fakadó döntések valószínűségeinek, illetve a sors
szükségszerűségének felismerése alapján jelen idejű eseményként tapasztalja, illetve értse
meg. Az elbeszélő ezzel szemben — akár eposzok szerzőjéről, akár történetíróról van szó —
lezártként, végérvényesen adottként tekint a történésekre. Plutarkhosz nem teljesen alap¬
talanul helyettesíti a drámát a festészettel — a kettő között már Arisztotelész is strukturális
rokonságot látott. Mindkettő prezentáló művészet: azzal, amit megmutatnak, minden¬
kori nézőjüknek szükségképpen aktuálisan, izt és most kell szembesülnie.
Csakhogy, amikor Plutarkhosz dráma helyett festészetet mond, vagyis a bemutatás
jelenidejűségének analóg mivoltára céloz, nem esztétikailag érvel, mint Arisztotelész.
Nem ellentétes formaelvekre gondol, ellenkezőleg: számára a jelenidejűség csupán az
elbeszélői stilus kérdése, és valójában inkább történetírás és festői ábrázolás egyívású
mivoltát, lényegi közösségét hangsúlyozza. Epika és festészet médiumainak eltérő ter¬
mészete nem jelent elvi különbséget annak megítélésében, hogy mit és mi célból kell
ábrázolniuk. Hiába prezentál a festő jelen időben, műve akkor is mintegy narratív
emlékműként funkcionál: éppúgy a , győztes méltóságok, csaták és hősök" (Plutarkhosz)
hírnevének fenntartását szolgálja, mint a történetíróé. Ezen az alapon köttetik aztán
tartós szövetség közöttük: ez a könnyen adaptálható leegyszerűsítés alapozza meg a
, történeti kép" műfaját, és emeli azt rögtön a képzőművészetek műfaji hierarchiájának
17 — Plutarkhosz: Moralia. Erkölcsi, filozófiai, állambölcsészeti kérdések, összeáll. Rakonczai János, Bába Kiadó, Szeged,
2012, 236. Vö. Szönvı 2004, 13.; BARTHA-Kovács 2010, 20. skk. Értelmezéséhez Id. NAGEL 2003, 1—2.
18 Ibid.
77