Page 76 [76]
A KÉPEK SZÍNJÁTÉKA
váltságot tükröz — mindenesetre nem vesznek tudomást arról, ami rajtuk kívül törté¬
nik. Goethe így különböző dolgokra irányuló, de egyidejű emberi cselekvéseket rögzít a
képen: a két rejtett főszereplőt egy izolált párbeszéd szituációjában észleli, és voltaképp
nem tesz mást, mint — gyakorlott színpadi szerző-dramaturgként — tárgyszerű értelmet
igyekszik kölcsönözni kettejük elkülönülő némajátékának. Máshonnan nem meríthet,
mint a bibliai narratívából: így talál rá arra a lehetséges szcenárióra, hogy az áldozat épp
kifosztöjät ismeri fel a fiatalemberben, és , e pillanatban máris félelem tölti el”. Vissza¬
hoz tehát a színre egy korábbi kulcsszereplőt, akinek a példabeszéd szerint a fogadónál
már nem volna keresnivalója — és e látszólagos dramaturgiai lekerekítéssel megnyitja a
történetet más kimenetelek felé. A gondolkodó" Rembrandt — így összegezhetnénk
Goethe sugallatát — az eredendően épületes elbeszélésben egy a szemünk előtt kibonta¬
kozó emberi dráma lehetőségét ismeri fel, és formálja önhordó jelenetté.
Goethe, a figyelmes néző és érzékeny rezonőr voltaképp színháznak nézi tehát a fest¬
ményt.12 Ebből következik, hogy a festményen látszó személyek jelenlétét is spontán
módon motivált cselekvésekként értelmezi!3, amelyek a nyílt színen izt és most, a néző
szeme láttára mennek végbe, valahogy egymásra is vonatkoznak, ennélfogva összeol¬
vasandók. A sebesültet például úgy ábrázolja, mint aki épp egy választás kényszerhely¬
zetében cselekszik: , ahelyett, hogy a szolgára hagyatkoznék, aki máris elvinné, inkább
[...] fölemelt fővel fordul balra, mintha irgalomért esedezne”. Igy veheti észre, hogy a
beteg felismerése a színen egyben a két szereplő közös titkát is kell hogy képezze: és épp
ettől vetül az amúgy megnyugvást ígérő eseményre egy csapásra valamilyen bizonytalan
végkifejlet vészjósló árnyéka.
Ez az értelmezés természetesen költői fikció — csakugyan nincs semmiféle
ikonográfiai, exegetikai vagy irodalmi hagyomány, amely alátámaszthatná. Mégsem
nevezném merőben szubjektív önkénynek vagy költői fantazmagóriának. Az idős és
bölcs Goethe a rézkarcot mustrálva keresetlen szavakkal értelmet ad egy jelenetnek,
amelyet spontán módon evidensnek érez — és a gondolkodó Rembrandt formálásának
tulajdonítja azt a hitelességet, amely rábírja őt erre. Könyvemnek ebben a részében
erre a megtervezett erőre kérdezek rá: közelebbről arra, hogy honnan támad a rézkarc
tapasztalt nézőjében a képbe foglalt jelenet közvetlen magától értetődésének az a művé¬
szi szuggesztiója, ami képes rávenni őt az ismert történet egészen szokatlan tovább¬
gondolására? Továbbá: vajon az alkalmi megfigyelés Az irgalmas szamaritánus kapcsán
merőben esetleges értelmezés, az utókorbeli költő önkényes , belemagyarázása" csupán,
vagy Goethe itt Rembrandt narrációjának egy olyan mozzanatára tapint rá, ami más
12 A szinhäztörtenesz Andreas Kotte megfgyelése szerint (vö. Korre 2020, 351.) Goethe a színpadképre viszont
kifejezetten képzőművészi perspektívából tekintett: mint színészeknek írott ismert szabálygyűjteményében (vö.
Goethe: , Szabályok szinészeknek” [1803], Gordg Livia forditäsa, in: GOETHE 1981, 309-328.) irja, „...a szint
tekintsük festménynek, amelyről hiányoznak az alakok: a színész tölti majd ki a helyüket" (83. §, 327. oldal).
13 Kesöbb (vö. I6ff.) a Laokoön-szoborcsoport kapcsän hivatkozni fogok a Winckelmann &s Lessing , statikus",
illetve Goethe , dinamikus" mimézis-értelmezése közötti különbségre.
74