Seite 66 [66]
A MŰVÉSZETTÖRTÉNET , ÚJ TÁRGYILAGOSSÁGA?
Civilis mellett befelé forduló fejkendős-szakállas ,pap"-figura alatt vet a rajzvázlaténál
kevésbé hangsúlyos (és A posztóscéb elöljárói-ét [2.103] idéző) sarokredöt. A korábbi
középponti helyzetéből erősen balra tolódott marcona vezér, aki hangsúlyosan felfelé
tartott rövid és széles kardjával is uralja az asztaltársaságot, jobb szemével a nézőre
pillant, akit felemás tekintete közvetlenül önmagával és az összeérő kardok alakzatával
szemközt — tehát nem a képtest középtengelyében — állóként pozicionál. A néző így
észleli a vészjósló Civilis körül csoportosulók megilletődöttsége és az asztal előtt, illetve
a jobb szélén iddogálók bumfordi kedélyessége közötti diszkrepanciát. Talán ezért is
van, hogy a főalak hideg-kékes árnyalatú ruházata, ékszerei és az összeérő kardpen¬
gék élfényeinek és fémes csillogásának éleslátást föltételező-kikövetelő megformálása a
képfelületnek erre a fertályára koncentrálódik. Mindez különösen a kép jobb felének
defókuszált, vizuálisan elnagyoltabb megoldásával összevetve válik egyértelművé. Ide
tartozik az a melegebb és hűvösebb színek térértékével folytatott kifinomult játék is!54,
amelynek erőteljes akcentusa értelemszerűen csak a táblaformátum közelnézete esetén
érvényesülhet. Rembrandt az implicit néző elhelyezkedésének aszimmetriáját azzal is
nyomatékosabbá teszi, hogy virtuális helyét a társaság közelében, az asztal előtt torlódó
hármas — térben balról jobbra, elölről hátra, illetve alulról felfelé tagolódó-mozduló —
csoportja , előtt", a rövid hajú, vörös zubbonyos harcos , mögött" jelöli ki. Figyelemre
méltó, hogy az utóbbi a nézőnek teljesen hátat fordító szemmagasságát Rembrandt
nagyjából a befogadóénak felelteti meg (az eredeti koncepcióban ez a figura felemelt
jobbjával még szemből, Civilis jobbján — a , rendezői balon" — ágált). Akárcsak a kép
mai nézője, ő sem láthat rá az asztal lapjára. Rembrandt ezzel egyrészt csökkenti a
kivágással elvesztett mélységi távolságot a néző és az összeesküvők közössége között,
másrészt mégis módot nyújt arra, hogy a résztvevők reakciói közötti különbségeket, s
így — némiképp kívül rekedve — a jelenet ambivalenciáit is realizáljuk.
A közelnézet aszimmetriái folytán az ünnepélyesnek szánt jelenet összességében
valamiféle monumentális bumfordiságot nyer, amelyet az is fokoz, hogy a festő nem
törekszik a nézőhöz extrém módon közel került képfelület eldolgozására, a nyers
festékanyag fakturális jelenlétének optikai semlegesítésére. Mindezek együttesen
állítják elő a , monumentális odaadásnak" azt az segyszerű stilusät” („den einfa¬
chen Stil monumentaler Eindringlichkeit”), amelynek , északi igazságát" — Warburg
szerint — Rembrandt az imperátori ékesszólás rómaias , szuperlatívuszaival" szegezi
szembe'35.
Ezért beszél hät Warburg a chiaroscuro kapcsän affektiv minőségről, ami „a kép¬
szerű kézműves alakítás és a valódi, drámaian formáló élet összefüggését", festett
színpad és eleven néző közös jelenlétét testesíti meg. A chiaroscuro szigorú értelemben
134 Vö. Erik Hinterding finom megfigyeléseivel KAT. LONDON—ÁMSTERDAM 2014, 176.
135 Bár láthatóan nem ismerte Warburg okfejtését, a jelentős Rembrandt-szakértő, Otto Benesch is hasonlóképp jel¬
lemzi az idős Rembrandt e főművét. Ld. BENEscH 1970, 222—226.
64