Seite 42 [42]
A MŰVÉSZETTÖRTÉNET , ÚJ TÁRGYILAGOSSÁGA?
valójában látja — valójában csak önnön ábrázatának örvend. Neki a saját előtörténetét
éppenséggel kérdésesként — ismerős és idegen elkülönböződésének tapasztalati dinami¬
kájában — kell megragadnia. Végtére a kutató is ugyanannak az örökségnek az ápolója,
mint a művész: ő is azon dolgozik, hogy a maga módján hozzáférhetővé tegye, és ezzel
tovább éltesse a hagyományt. Ezért nem mindegy, hogy milyen érzékenységgel, tudás¬
sal, szenvedéllyel, politikai-szellemi tisztánlátással és erkölcsi bátorsággal közelít hozzá.
Warburg és Saxl útjai utóbb épp e kérdésben — a hagyomány mibenléte és az örök¬
ség ápolásának módja ügyében — vältak el egymästöl a legvilägosabban.*? Az 1941-es
Rembrandt-olvasatban Saxl sajät koräbbi, az Oud Hollandban publikält dolgozatähoz
tér vissza, hogy az abban foglalt stílustörténeti jellegű okfejtést az új ikonológia szelle¬
mében írja fölül.§3 Míg a korábbi dolgozatban az itáliai előképeket , hol a megvilágítás,
hol a plasztikusság, hol az egyes alak mozgása" szempontjából veti össze Rembrandt
megoldäsaival, és ezeknek a stiläris-formai ätveteleknek az Ertelmere („Sinn der Ent¬
lehnungen”) kerdez rä, addig az 1941-es előadásban már a művek intellektuális kon¬
textusära, az egykori jelentesek rendjere figyel.** Beszedmödja leginkäbb a Panofsky ältal
ekkorra már aprólékosan kidolgozott ikonológiai módszer humanista diskurzusära
emlékeztet. E hangsúlyeltolódás valós dimenzióinak megértéséhez azonban röviden
érintenem kell, hogy Panofsky metodológiája mennyiben írta fölül az ikonológia war¬
burgi programjät#.
42 Saxl 1948-ban a Royal Holloway College-ben személyes hangú népszerűsítő előadást tartott , Miért kell a művé¬
szettörténet?" címmel, amelyben önmagát Warburg tanítványának nevezi, s amely többek közt két Rembrandt-réz¬
karc példáján mutat rá a , művészi látás" változásait rögzítő wölfHlini stíluselemzés korlátaira és a műveket keletke¬
zésük korának más — irodalmi, politikai, vallási, eszmetörténeti stb. — dokumentumaival is összekapcsoló warburgi
módszer fontosságára. A művészettörténész feladatát a régmúlt higgadt történeti megértéséhez való hozzájárulásban
véli felfedezni. De nem esik szó a Warburgot leginkább foglalkoztató kérdésről: a képek tudattalan erejéről, az
örökség és a továbbélés kétarcúságáról, a megelevenítés kockázatairól és felelősségéről. Saxl, a pusztító háború után
érezhetően megkönnyebbült emigráns, a humanista megértés programját fogalmazza meg, és töretlenül bízik a
művészettörténet civilizatorikus lehetőségeiben: ezért is sürgeti a művészettörténeti oktatás kiszélesítését. Vö. Fritz
Saxl: , Why Art History?", in: SAXL 1957, I. 345—354.
43 Az itdliai stiluskapcsolatok polemikus felvetésének a 20-as évek elején , a tősggyökeres germán Rembrandt" divatos
misztifikációjával szembeni fellépés adott értelmet: jóval a háború kitörése után, a londoni emigrációban a hangsúly
immár a klasszikus örökség humanista tartalmainak mélyebb megértésére és megőrzésére kerül.
44 Világosan látszik a hangsúlyok áthelyeződése pl. az 1652-ben Jan Six személyes Pandora-albumába (Album Amico¬
rum) készült Homérosz-rajz [Ben. 913 [1.02]] példáján, amelyet Saxl mindkét tanulmányában elemez, s amelynek
előképe — tudvalévő — Raffaello Stanza della Segnatura-beli Pzrnasszus-a [1.03] volt. Míg 1924-ben ,a vizszinte¬
sek és a függőlegesek ellentétére" épülő kompozícióról és ,a lenyugodott vonalról, a síkok tisztaságáról" esik szó,
amelyekben Saxl Raffaello klasszikus szílusának hatását látja érvényesülni [SAXL 1924, 158-159.), addig 1941-ben
a hangsúly már arra esik, hogy a lap Rembrandt Jan Sixnek, a költő-barátnak szóló dedikációja, amelyen mind
a Homérosz-alak, mind a Raffaello-forrás jelentéssel bír és üzenetet hordoz. , Rembrandt egy Apolló és klasszikus
gesztusok nélküli Parnasszust rajzol: az egyetlen vonás, amely a klasszikus antikvitásra emlékeztet, Homérosz feje,
amelyen a vakság alig van jelölve. Ami itt klasszikus, az a költő-próféta az emberek között: az Orpheus-vates kon¬
cepciöja.” Vö. Saxl: „Rembrandt and Classical Antiguity", in SAXL 1957, I. 308. Jellemző, hogy míg 1924-ben
Saxl a Lázár feltámasztása-rajzzal (Ben. 518) mint a kései stílus egy másik példájával tárgyalja együtt (egyébként a
Lázár-lap általa adott datálása az 50-es évek elejére nagyon is vitatott, vö. SLIvE 1965, Vol. II. 413.), addig a későbbi
előadásban — bölcsesség és költészet motivikus összefüggésének bizonyításaként — már a New York-i Arisztote¬
lész-szel (Metropolitan Museum, 1653), illetve a Don Ruffo megbízásából készült Homérosz-festménnyel (Hága,
Mauritshuis, 1662—63) kerül vonatkozásba. Utóbbiakról itáliai nézőpontból Id. HASKELL 1996, 303ff.
45 Vo. Dipi-HuBerMaN 2010, 108-115.
40