Seite 28 [28]
BEVEZETÉS HELYETT
Ki kell tehát dolgozni a cselekvők képszínpadi megjelenítésének egy olyan szintaxisát,
amely lehetővé teszi, hogy az érintett drámai személyek aktuális tettei időben-térben
összemérhetőkké váljanak egymással, hogy kölcsön-, illetve erőviszonyaik, a köztük
támadt függőségek, hierarchiáik stb. szabatosan megmutatkozhassanak. E követelmény
teljesülése nélkül koherens drámák egy állóképen aligha képződhetnének meg.
Világos volt ugyanakkor, hogy ez a modell kizárólag Rembrandtra lesz érvényes:
nemcsak azért, mert csak induktíve, az ő műveiből kiindulva fejleszthető ki, hanem
mert más rajzolóktól-festőktől ilyenfajta konzekvens dramaturgi észjárás — és az ábrázo¬
lások ehhez szükséges rajzolói precizitása — aligha várható el. Rembrandtban két teljes
értékű géniusz lakozott egyszerre: a festőé-rajzolóé egyfelől, a drámaíróé-színházrendezőé
másfelől, ez a konstelláció pedig egészen kivételes minőséget, korábban sosem látott
unikális formát teremtett. A modellnek azért adtam végül a bizarran csengő , Remb¬
randt-dramatológia" elnevezést, hogy egyrészt elkülönítsem a képek általános elbeszélői
kapacitásait kutató narratológiától, másrészt, hogy hangsúlyozzam a rembrandti eljárás
történetileg kiképződött, mégis kivételes és folytathatatlan mivoltát.
Szeretném azt hinni, hogy Warburg és a drámaesztétika kerülőútjain végül rátalál¬
tam ama bizonyos, évtizedek óta keresett szubsztantív magra, ha tetszik, az én , Remb¬
randt"-om antropológiájára: az embernek mint a cselekvés szabadságával és a reflexió
képességével bíró, ám ezek gyakorlásában rendre korlátozott, a dolgokkal így-úgy birkózó
autonóm szubjektumnak az alapértelmezésére. Az emberre, akinek — mint célok, szen¬
vedélyek, akarat és vágyak vezérelte, de félelmeknek és szorongásoknak kitett lénynek
— rendre konkrét története, egyedi sorsa van — s akinek mindenkori képi jelenlétében
döntési/cselekvési szabadságának és személyes szuverenitásának aktuális foka és állapota is
szükségképpen megmutatkozik — a kép nézőterének kollektív nyilvánossága előtt. Fodor
Géza címadását parafrazeálva, ,a Rembrandt-dráma világképe" az emberi immanencid¬
nak erre a szilárd antropológiai alapzatára épül, amelyről — azon túl, hogy csak az újkori
európai polgárosodás meghatározott társadalmi és kulturális feltételei között, az autonóm
polgári individuum megszületésével jöhetett létre — általánosságban sokkal több nem is
mondható. Csak konkrét művekben (meghatározott történetekben, jellemek és sorsok
formájában) megvalósultan létezik ugyanis. Hogy ilyen — látszólag egészen üres és vér¬
telen — általánosságként mégis érdemes rögzíteni, az az alapértelmezésből fakad: hogy
nemcsak a drámák protagonistáira, de minden emberi résztvevőre, a legjelentéktelenebb,
zsánerszerű mellékalakokra, továbbá — beépített szereplőként — a nézőre is érvényes. Mint
antropológiai közös nevező, az ember cselekvő szubjektumként való tételezése teszi lehe¬
tővé a képszínpad dramaturgja számára, hogy egy-egy szituáció résztvevői között cselek¬
véseik (illetve a bennük való részvétel) eltérő módozatai szerint differenciáljon, különbsé¬
geikből pedig alkalomadtán drámai fordulatokat indukáljon.
26