Oldal 20 [20]
BEVEZETÉS HELYETT
a könyvben: szándéka ugyanis leginkább a három évszázada kanonizálódó , Rembrandt" ¬
imázs derridai indíttatású dekonstrukciójára irányult. Kritikai stratégiájának része volt
a szerzőség a Rembrandt-kutatásban irracionális méreteket öltött fetisizálásának bírá¬
lata, egyáltalán: a szerzőnek nem valós történeti személyként, hanem — Foucault és
Barthes nyomán — a kép/szöveg funkciójaként való felfogása, ami értelemszerűen alap¬
jaiban kezdte ki a Rembrandt személyére, emberi-érzelmi ,mélységeire”, , lényeglátó"
képességeire stb. hivatkozó hagyományos értelmező stratégiákat — e kételyeket jórészt
magam is osztottam. A vizuális retorika, a pszichoanalízis, a feminista kritika és meg¬
annyi más, addig idegen elemzési szempont és kontextus bevonása a képekkel folytatott
dialógusba és a róluk való kortársi beszédbe Mieke Bal kezében azt a célt szolgálta,
hogy a , Rembrandt" -jelenséget kiszabadítsa a bevett művészettörténeti és esztétikai
beszédmód rutinfordulatainak fogságából, a , zseni" és a , remekmű" fetisizált pózai¬
ból, a vitathatatlanság és problematizálhatatlanság múzeumi bűvköréből — ez sem volt
ellenemre. Bal ráadásul egyáltalán nem ambicionálta, hogy e heterogén problematizálá¬
sok valamilyen teljesebb, koherensebb, , igazabb" Rembrandt-összképhez vezessék — én
pedig nem tudtam eldönteni, hogy mit is gondoljak erről.
IIdőközben: vége a művészettörténetnek?] Ianácstalanságomat fokozta egy
szimbolikus mivoltában is fontos tudománytörténeti fejlemény. Még Amszterdamból
hazahozott olvasnivalóim között volt a kivälö nemet közepkoräsz, Hans Belting „Vege
a müveszettörtenetnek?” cimü pamfletje 1983-bölt!: e vékony, szürke könyvecske fő
tétele szerint a XX. század utolsó évtizedeire az ún. , művészettörténet" — mind a művé¬
szet történelmi kibontakozási folyamataként, mind tudományos diszciplínaként — lezá¬
rulni, befejeződni látszott. Tíz évvel később Belting az új, jelentősen kibővített kiadás
címéből elhagyta a kérdőjelet, és kijelentő módban, rideg tényként konstatálta a vég¬
állapot beálltát?. A verdikt természetesen nem azt mondta ki, hogy ne lennének többé
művészek és ne lennének szakemberek, akik tudományos alapon igyekeznek számot
adni mindarról, ami a , művészet" előállítása terén történt és történik, egykor és ma. Kér¬
désfeltevésének üdítő újdonsága az volt, hogy az akadémiai diszciplína sorsát szorosan a
művészetnek a modernitás korában befutott pályájához kötötte: hogy a művészi praxist
és a réla valé türténeti/filozéfiai gondolkodäst egymäs korrelâtumaiként kezelte. Hely¬
zetelemzése szerint a posztmodern korszak mind a szaktudomány evolúciós modelljeire,
mind a kortárs művészek innovációs haladás-fantáziáira immár végleg lezárt és folytat¬
hatatlan , nagy elbeszélésként" tekint: a cím e tekintetben csak annyit mondott, hogy
a művészetek történelmi alakulásáról többé nem tudunk egybefüggő, belülről motivált
és egy valamilyen végkifejlet felé tartó szerves történetként beszámolni. E történetnek
eltűnt ugyanis a szubjektuma: a , művészet"-ről kiderült, hogy nem valamiféle önelvű
11 Hans Belting: Das Ende der Kunstgeschichte? Uberlegungen zur heutigen Kunsterfahrung und historischen Forschung,
Deutscher Kunstverlag, Miinchen, 1983
12 V6. BELTING 2006
18