Seite 78 [78]
76
FARKAS JUDIT
irá
nyzatok számára is.
SPIRITUÁLIS ÖKOLÓGIA
A vallás, a rítusok és az ökoszisztéma, a környezet kapcsolatának vizsgálata a tudo¬
mányág kialakulása, azaz a 19. század második fele óta részét képezte a kulturális
antropológiai kutatásoknak.
Az 1980-as évektől (tehát a megjelenésétől kezdve) a spirituális ökológia is tárgyává
vált ennek az érdeklődésnek. A téma egyik kutatója, Sponsel szerint a spirituális
ökológia a vallások és a természeti környezet határterületén található spirituális,
emocionális, intellektuális és gyakorlati aktivitásokat vizsgálja, függetlenül attól, hogy
azok ősi tradíciók vagy jelenkori jelenségek (Sponsel 20129. A kutatók célja: megismerni
a környezeti kapcsolatrendszer vallási aspektusait, felismerni a , különböző vallások
alapvetéseiben a környezettel való etikus kapcsolat közös nevezőjét" (Borsos 2004:
82); feltárni, miként használják az ökológiai mozgalmak a hagyományos, törzsi, népi
vallást a kortárs környezeti problémák megoldására. Az antropológiai tudás, a vallás¬
antropológiai kutatások eredményei ily módon bekerültek a klímaaktivizmusok esz¬
köztárába, és megindult e szövegek újraolvasása.
A spirituális ökológia számára releváns kutatások között tartják számon Marvin
Harris és Roy Rappaport rendszerökológiai vizsgálatait. Harris az áhimszá (nem ártás)
elvét vizsgálta meg az indiai szent tehén példáján. Azt állította, hogy a szarvasmarhák
levágásának tilalma nem csupán - a külső szemlélők által gyakran értelmetlennek,
sőt károsnak tűnő - vallási tabu következménye, hanem összetett és releváns gazda¬
sági okai is vannak (Harris 2003). Rappaport 1967-ben a Pápua Új-Guinea-i tsembaga
maringok között végzett munkája során kulturális és nem kulturális elemeket egyet¬
len rendszerben elemzett, és azt mutatta meg, hogy ezt a rendszert miként tartja fent
egy rítus, az úgynevezett kaiko. Úgy találta, hogy ez a rítus ugyanúgy szabályozza a
rendszeren belüli egyensúlyt, mint ahogyan a természeti ökoszisztémák teszik: a
túlszaporodott disznók leölésével segít fenntartani a környezet megfelelő állapotát,
határt szab a háborúk gyakoriságának, így nem veszélyezteti a regionális populációk
létezését, összehangolja a népességet és a területarányokat, lehetővé teszi a kereske¬
delmet, elosztja a húsfelesleget (Rappaport 2003; összefoglalóan: Borsos 2004: 44-50;
Biczö 2003: 52-69).
Gerardo Reichel-Dolmatoff az 1970-es evekben a Kolumbiában, az Amazonas
környékén élő tukänök erdő- és folyóhasználatát vizsgálta, azok kapcsolatát a tärsa¬
dalmi struktúrával, a mítoszokkal, rítusokkal és szimbólumokkal. A sámánoknak
ebben egyfajta ,környezetmenedzseri" funkciót tulajdonított. Richard Nelson (1983)
a tradicionális környezeti tudást, a vadászatot, az állatok tiszteletét, a természeti for¬
Kate Rigby kifejezetten kritikus az eredménnyel: úgy véli, hogy egy része csupán felületes és
szentimentális, ezzel együtt pedig jól jövedelmező és kisajátító manifesztációja ennek a tudásnak
és identitásnak. Éppen ezért kiemeli azokat az őslakos szerzőket, szereplőket, akik megtalálták
és hallatják a hangjukat a saját kultúrájukról való diskurzusban, és nem utolsósorban részt vettek
a humán környezettudomány létrejöttében. Lásd az amerikai Joni Adamsont és Linda Hogent
vagy az ausztrál Mary Grahamet (Rigby 2017).