Seite 227 [227]
KEREKASZTAL-BESZÉLGETÉS
színház Lengyelországban, Tadeusz Kantor Halálszínháza. Ott az a koncepció, hogy
akit látunk a színpadon, az már mind halott, nem létező. Mi a különbség? Az, hogy
valami beteljesedett. Azzal, hogy valaki meghalt, létrejött a prototípus. Kész, vég¬
leges, egyedi gyártmány, beteljesült és kompakt. De ha ez a kiszabott feladat, akkor
a színész hogyan dolgozzon önmagával? Csak találgathattunk volna, ha nem lát¬
hattuk volna Kantor néhány előadását videón, én pedig élőben is láttam néhányat
tőle. Hogyan lehet színpadra vinni egy ilyen darabot? Kapunk két és fél hónap
próbaidőt, amelyben másfél hónapig elemzőpróbát tartunk és alapgyakorlatokat
végzünk. A Nemzeti Színházban ott vannak a Kossuth-díjas színészek, de az a tudás,
amellyel itt rendelkezni kellene, kutatást igényel — azt fel kell kutatni, keservesen,
alázattal. Az a tapasztalat, amivel egy színész estéről estére rendelkezik a színpadon,
itt nem értékesíthető. Ez persze nem teljesen igaz, mert a jelenlét intenzitása akár
egy Csehov-darabban is megvalósulhat Bánsági Ildikóval vagy Nagy-Kálózy Esz¬
terrel. Átsüt a személyiségükön: aurájuk van, sugalmazásra képesek, ha a néző felé
fordulnak. Azért ez tudás... És ehhez jönnek a különféle gyakorlataink. , A szerep¬
lők közelednek előre, de az egész jelenség olyan, mintha nem lenne teljesen élő,
mintha ott lenne valahol az élő és élettelen minőség határán, és akit látunk ott
a színpadon, arról nem tudjuk eldönteni, hogy kísértet-e vagy eleven ember, hogy
gépiesen beprogramozott-e vagy elő, hogy látomás-e vagy igazi, hogy alvajáró-e
vagy ébren van, s hogy valóságos-e vagy képzelt." Már eleve az első pillanatban,
a fizikai cselekvésedben, ahogy kilépsz és működsz, nem te vagy, médium vagy, azok
meghaltak: te behelyettesítés vagy. Kantor mester a 20. század egyik legjobb szín¬
házát alkotta meg, kevés hozzá mérhető teljesítménye van a huszadik század szín¬
házművészetének. Mi tapasztalatokat kaptunk ajándékba tőle, és ihletést nyertek
a színészek... Azáltal, hogy nincsenek szituációk, meg kellett ragadnunk ezerféle
töredéket. A próbák egy hónapig tartottak, de előtte már az elemzőpróbákkal
másfél hónap telt el. Tizenhárom oldalnyi szöveg — csak a szövegelemzés eltartott
tíz napig. Mert miként kapcsoljunk a szöveghez konkrét képzeteket? Eszméket nem
lehet eljátszani színpadon, csak konkrét cselekvést. Milyen konkrétumokat tárunk
fel, hogyha furcsa, nem egészen feloldott metaforákkal dolgozunk, mint például
olyan képek esetében: , mintha szegeket ráztak volna"? Segítségül jött Semprún
regénye, A nagy utazás, amely harminc oldalon keresztül meséli el azt, amikor az
embereket vagonokba zsúfolták. Úgy, mint ahogyan egy dobozba a szegeket: olyan
sűrűn állnak, hogy nem lehet leülni, lefeküdni — egymásnak támaszkodva, merev¬
görcsben állnak ott az emberek, nem egy óráig, nem egy napig, hanem tovább.
Semprún ezt leírja. Na, ezt kellett megérteni. Hogy ez hogyan van... Hogy aki ezt
átélte, utána már azt mondja, ,mintha szegeket ráztam volna", mintha ez nem is
velem történne, hanem már belőlem történik... Rengeteg ismétlődés, reminiszcen¬
cia... s utána jönnek a jutalomkérdések, a kocka, például. Úgy emlékszem, Maár
+ 225 +