Halmosi Sándor: Ráadásul ott van az életünket meghatározó iszonyú dráma:
a közösség elvesztése. A profán és a szent közösség, mint olyan, megszűnőben van,
most romboljuk le, tesszük tönkre. Ugyanakkor, ezt tudatosítva és ennek minden
felelősségét és ódiumát felvállalva egy újabb, nagyobb közösséget hozunk létre.
Egészen paradox. Óriási a szakadék teremtettségünk és szörnyetegségünk között,
amit csak mi tudunk áthidalni.
Sepsi Enikő: A KZ-oratóriumot — melynek a bejátszását most kérem is a kol¬
légáktól" — Katona Imre rendezte a Nemzeti Színházban...
Katona Imre: Amit hallottunk, az a vonat volt. Nagy Péter István — aki ekkor
még rendező gyakornok volt, azóta már rendező a Radnóti Színházban -— kiváló
ütőhangszeres, külön szólaltatta meg a hangzásokat. Ez a bejátszás zene volt, de
fokozott intenzitással vonatzakatolásnak hangzik, s amikor az előadás közben ne¬
gyedóráig ez szól különböző variációkkal, akkor létrejön egyfajta feszültség. Egy
hegedűs is dolgozott velünk, Sipos Mihály a Muzsikás együttestől, aki Kárpát¬
medencei zsidó folklórt gyűjtött, és abból játszott — ők és egy harmadik fiatalember
voltak a kórus. Tehát nálunk, ebben az előadásban valóban volt kórus és három
színésznő. Hogyan lehet előadást létrehozni egy drámai szövegből, amelyikben
nincsenek se karakterek, se szituációk — ez volt a kérdés. S hogy ez mekkora prob¬
léma, most megmagyarázom. Nyelvészeti vonatkozásban a legkisebb gondolathor¬
dozó nyelvi egység a mondat. Ha alább megyünk, egy szó és egy szintagma nem
közöl gondolatot. A drámára tekintve a legkisebb felfogható és értelmezhető drámai
alapegység a szituáció. Pilinszkynél pedig nincsenek szituációk... Így kezdődik
a dolog. De ha valaki fogja magát, és kilép a színpadra, hogyan tud működni? Azt
is mondja Pilinszky, hogy ezek a szereplők halottak. Ez nem csak egy odavetés. Mert
nem lehet úgy nézni a színpadi szereplőt, hogy most látunk valakit, aki tulajdon¬
képpen halott - ilyen nincsen. Ha Bánsági Ildikó kimegy a színpadra, és ő Arkagyina
a Sirályban, akkor ő egy élő személy. Ez a két és fél évezredes tapasztalat. A színészi
létezés fikció ugyan, de élő személyeket látunk. És Pilinszky leírja a fentieket 1962¬
ben... Egy kicsit meg kell kapaszkodni, mert eltelik egy évtized, és létrejön egy